2006. április 18. (tg)
Reggel felkelés után a szokásos helymeghatározás. 68 reális kilométerünk van, ebből az következik, hogy kettőt csúsztunk vissza az éjjel. Bojarszkij azt ígéri, hogy könnyû napunk lesz, csak 7 kilométert kell megtennünk. Közeledünk a végcélhoz, és tartalékolni kell az erőinket. Egész nap változik a hőmérséklet, érzésem szerint -8°C és -20°C között ingadozik, hol napsütés van, hol meg havazik. Minden kiszámíthatatlan. Az a jó egyébként, ha folyamatosan -10°C alatt van a hőmérséklet, mert melegebb időben olvad minden, és képtelenség előbbre jutni. Ma viszonylag egyenletes terepen haladtunk, amikor kb. 100 méterre a csapattól megláttunk egy furcsa halmot. A domb teteje megmozdult, és felénk nézett. Nem hittünk a szemünknek, de amikor félig felemelkedett, és megmutatta magát, már tudtuk, hogy egy kifejlett, hatalmas jegesmedvével van dolgunk. Szerencsére hamar visszahúzódott, és eltûnt, így nem kellett közelebbi kapcsolatba lépnünk. Azt azonban mindannyian tudtuk, hogy a mai naptól kezdődően nagyon óvatosnak kell lennünk: elképzelhető, hogy követi az expedíciónkat, hogy élelemhez juthasson. Ez persze egész nap témát szolgáltatott a csapatnak. Mindannyian folyamatosan kémleltük a tájat, és azon tanakodtunk, hogy elkotródott, vagy tényleg követ minket? A vezetők megnyugtattak, hogy egy ekkora embercsoportnak már a látványa is elriaszthatta, és nincs mitől félnünk. Ezzel véget is ért ez a beszélgetés, bár kérdőjelek maradtak bennünk, aminek a jogossága hamarosan igazolást is nyert.
Éjszakára, mire felütöttük táborunkat, teljesen kitisztult az ég, és olyan erősen sütött a nap, mintha Hawaiin lennénk. Nem is bírtam a sátorban: mikor már mindenki aludt, felvettem a ruhámat, és kibújtam a szálláshelyről, hogy egy kis sétát tegyek. A tábortól néhány száz méterre leültem egy jégtömbre, hogy a csendet hallgassam, amikor egyszer cask hangos üvöltözés tört ki: Bojarszkij rohant elő a sátrából, és egyenesen felém tartott. Lehordott mindennek, azt hittem, mindjárt megöl. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mire elmondta: a medve valószínûleg a környéken van, és ha eltávolodik valaki a csoporttól, könnyen lecsaphat a könnyû prédára. Az életemet tettem kockára ezzel a kis sétával.
2006. április 19. (tg)
Már csak egy nap van hátra az Északi-sark eléréséig. A GPS szerint kb. 10 kilométerre lehetünk a céltól. Ezt a távot lehetne akár egy nap alatt is teljesíteni, ha a viszonyok nem romlottak volna le ennyire: ismét feltámadt a szél, erősen havazik, és a terepet eddig nem látott nagyságú jégtorlaszok szabdalják. Ennek ellenére valami egészen különös eufória kezdett eluralkodni igencsak megtört csapatunkon. A Sark, kilenc kegyetlen nap után kézzelfogható közelségbe került. Mindenki arról beszél, hogy fogja megünnepelni a célba érést: ír barátunk whiskeyt, az oroszok vodkát, én meg egy üveg pálinkát ajánlok fel. A lakoma meg nem más lesz, mint a paprikás csirke. Valaki felveti, hogy milyen jó lenne meginni egy sört. Ez valahogy mindenkit élénk nyeldeklésre ösztönöz, és heves licitálást indukál: a végén már ott tartunk, hogy a csapat egyik tagja a fél házát ajánlaná fel egy üveg sörért.
Este néhány száz méterre a Sarkponttól verünk tábort. Éjszaka előveszem Csirkét a kabátom alól, ahol egész nap melegedett, és egészen tûrhetően kiolvadt. Feldarabolom, előveszem a serpenyőt, készítek vizet, majd a mangalicazsírban elkezdem pirítani a hagymát. Belehelyezem a húst, megfûszerezem, felöntöm némi vízzel, és türelmesen várok. A civilizáció illata terjeng a sátorban, a gyomrom görcsbe rándul. Rudy próbálkozik azzal, hogy rávegyen egy kis elő-falatozásra, de nem engedem. Úgy érzem, mi már soha nem leszünk jó barátok. Mindenesetre a csirke elkészül, és holnap reggel, a Sarkon már csak fel kell melegíteni.
El sem hiszem…
Utolsó kommentek