2006. április 12. (tg)
8:16 – Átestem a tûzkeresztségen: mögöttem az első, sátorban eltöltött sarkvidéki éjszaka. Éjjel mínusz harmincra esett le a hőmérséklet. A benzinfőzőnkkel éppen hogy a hálózsákba szállás idejére tudtunk emberi szempontból elviselhető hőmérsékletet generálni, egyébként a sátorban is mínuszok voltak egész éjjel. A zsákomban kellemesen éreztem magam, de különös volt arra ébredni, hogy a saját leheletem által képzett jégréteg darabkái hullnak az arcomba ideiglenes lakhelyünk belső faláról.
Reggelre kisütött a nap, de még mindig hideg van, amit az elképesztően erős szél csak fokoz. Ahogy az ember körbenéz, csak másfél-két méteres jégtorlaszokat lát, egészen a vakítóan fehér horizont legszéléig. Innen kell megtennünk gyalog 80 kilométert, hogy az Északi-sarkot elérjük. Eredetileg százat kellett volna teljesítenünk, csak közben a Borneót mintegy 20 kilométerrel odébb sodorta az áramlat az elmúlt hetekben; a mostani pozíciónk: északi szélesség 89° 16’. Azért így is elég kilátástalannak tûnik az egész – most kezdem igazán megérteni, mire is vállalkoztam. De végigcsinálom, már csak azért is, mert nem maradt sok választásom: az AN–74 már vissza is ment a Spitzbergákra, a Borneó helikopterei meg épp most húztak el a fejem felett, valahová az ismeretlenbe.
Rudyval szétszedtük a sátrunkat, és menetkész állapotba hoztuk a szánokat. Közben sikerül többszöri próbálkozás után kapcsolatot létesítenem a Sztár FM-mel és a Juventusszal. A Duna TV-nek azonban nem is sikerült leadnom az anyagot – csak a szerkesztővel tudtam egykét szót váltani…
16:15 – Pihenő, valahol a semmi közepén. Másfél órája indult el a menet: libasorban haladtunk. Nagyon nehéz volt megszokni a mozgást a sítalpakkal, valamint az irdatlan nehéz szánnal, ami szinte önálló életre kelt mögöttem, és ide-oda vergődött a jég kitüremkedésein. Ráadásul ahogy haladtunk előre, a szél egyre csak erősödött. Gond van a mûanyag símaszkommal, ami folyamatosan bepárásodik, alig látni bármit is. Még kellemetlenebb, hogy az alatta lévő, vékony anyagból készült arcvédő átnedvesedik az izzadságtól, és a fejem szinte tocsog a vízben. Egyre jobban fázom. És még nem is beszéltem a merev sarkvidéki csizmáról: ha elesel, semmi esélyed egyedül felállni, csak a társaid képesek újra talpra segíteni. A pihenő során vedelem a forró teát, mire Bojarszkij figyelmeztet: gondosan be kell osztanom, mert egy napra csak ennyi folyadék jár. Egyébként ehetem a havat, meg úgy fogok izzadni, mint a szaunában.
Jó kilátások.
20:27 – Az orosz lány négy kilométer megtétele után összeomlott. A vezetők helikoptert hívtak, hogy evakuálhassák, de a gép csak holnap reggel tud jönni: akkora vihar tört ki, hogy képtelenség a levegőbe emelkedni, és gyalog sem lehet visszamenni. Nincs mese, tábort kell állítanunk: egy sátrat csak négyen tudunk felállítani, a szél mindent magával ragadna. Nem lenne szerencsés az első napon meghalni. Egyébként meg kell állapítanom, hogy nagyon nehéz táplálkozni. Az embernek először megfelelő havat kell találnia, amiből vizet nyerhet. Ezt aztán apró kockákra darabolja. A benzinfőző, ha éppen méltóztatik mûködni, akkor nagyon hosszú idő alatt olvasztja fel a havat és melegíti meg az ételt. Úgy érzem, néhány nap, és egy pohár teáért ölni tudunk majd. Bár a gyakorlatban megdőlni látszik az állítás, hogy az ember a jég hátán is képes embernek maradni, a paprikás csirkét azért még meg fogom főzni…
Valamikor éjszaka… Kucorgok a sátorban, sokkos állapotban vagyok… Mindenem csurom víz-jég, és esélyem sincs, hogy kiszárítsam a dolgaimat. Az időjárás miatt holnap reggel tízig sehová nem mehetünk, még a sátrakat sem hagyhatjuk el. A benzinfőző akadozva mûködik, alig tudunk életet lehelni belé, elviselhetetlenül hideg van. Ráadásul fáj a vállam és a hátam a szánhúzástól. Egész nap arra gondoltam, hogy fel kellene adni. Nem embernek való ez. Most, itt a sátorban egyre erősebb a gondolat, de tudom, hogy nem lehet. Már csak magam miatt is végig kell csinálnom. A telefonvétel nagyon rossz, minden percben megszakad. A szél remegteti a sátrat, alig tudok aludni, csak ennyit hallani: tam-tam-tam-tam-tam. Lehet, hogy éjjel a szél elviszi az egész tábort?
2006. április 13.
[...]
8:25 (st) – Imént létrejött a kapcsolat Gáborral. A következőkről számolt be: „Egész éjszaka vihar volt, a sátrainkat a felállított síléceink tartották egyben. Idebenn jégréteg képződött a belső ponyván. Minden ruhám nedves, egész éjjel vacogtam, odakinn végig tombolt a szél. Reggelre az összes felszerelésünk vizes lett, és az elektromos eszközök lemerültek.Többek között a telefon akkuja is, emiatt nem tudtam jelentkezni. Emellett a főzőeszközök is beragadtak: alig tudunk vizet melegíteni, ráadásul a sátrat majdnem teljesen belepte a hó, a falak megroggyantak. Hosszas munkával sikerült kiásni a vezetőknek bennünket, és elmondhatom, nem túl felemelő látvány, hogy az egész tábor hó alá került. Egész éjjel arra gondoltam, milyen jó lenne visszafordulni. Egyedül az otthoniak tartják bennem a lelket. Most továbbindulunk, talán a mai nap már valamivel könnyebb lesz. A helikopter elvitte a lányt, aki tegnap idegösszeomlást kapott.”
[...]
22:00 (tg) – Az Iridium a reggeli beszélgetésünk után meghalt, és fogalmam sincs, mit tegyek. A családom valószínû nem lesz boldog, és az élő médiabejelentkezéseknek is lőttek. Ezzel az egész akciónk kudarcba fulladhat… Jeleztem a problémát a vezetőknek, de ők csak legyintettek: „Majd holnap megnézzük. Nem érünk rá a szórakozásoddal foglalkozni” – szólt a válasz. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy beverek egyet Bojarszkijnak. Egyébként is elég nehéz nap van mögöttünk. Reggel, induláskor azzal kezdődött, hogy Szerov bejelentette: éjszaka az áramlat az egész jégmezőt déli irányba sodorta, aminek köszönhetően majdnem ugyanott vagyunk, ahonnan tegnap elindultunk.
Tehát az Északi-sark felé egy jottányit sem közeledtünk, annak ellenére, hogy egész napos küzdelemmel négy kilométert megtettünk. Az expedíció tagjai morognak, de Szerovot semmi nem zökkentheti ki a nyugalmából. „Legalább gyakorolták egy kicsit a síelést”– mondja mosolyogva, de valahogy senkinek nincs kedve viszonozni. Megkérdezem, mi van, ha ez mindennap így lesz? Az expedícióvezetők ezt lehetetlennek tartják, ahogyan azt is, hogy a jégmező mozgásiránya megváltozzon, és az áramlat észak felé vigyen minket.
Ma fokozódott a szomjúság problémája. Nem bírtam ki, és viszonylag hamar megittam a teámat, minden figyelmeztetés ellenére. Ennek köszönhetően iszonyúan izzadtam, és nem álltam meg, hogy ne pótoljam hóval a vízveszteséget. Bojarszkij nem túl nagy elismeréssel követte akciómat. Ennek ellenére egész nap arra gondoltam, hogy esetleg a vizelésre használt tartályomat is bevethetném teatárolónak. A civilizációs tûréshatár rohamosan szélesedik… Különösen nehéz terepen haladtunk ma: mindenütt szekrénnyi jégtorlaszok, hasadékok, amelyeken szánjainkkal együtt kellett átkelni. Többünket visszarántott a súlya, nem is egyszer. Ilyenkor megállt a menet, míg a csapattársak ki nem emelték a pórul jártakat. Vezetőink meg egyre csak sürgettek, hogy be kell hoznunk a lemaradásunkat. Este minden erőnket össze kellett szednünk, hogy tábort verjünk. Az egyetlen jó hír: a GPS szerint tíz kilométert tettünk meg a Sark felé. Amikor végre a sátor biztonságába kerültünk, kirobbant az első konfl iktus Rudy és köztem. Ő enni akart, én meg végre inni, benzinfőző meg csak egy volt. Végül a szomjúság győzött. A benzinlánggal nehezen megteremtett „melegben” szárítom a ruháimat, amelyek az izzadságtól cuppognak, és közben akaratom ellenére hol káromkodom, hol agonizálok. Úgy érzem magam, mint egy dühös állat. Közben a nem túl vidám hangulatban sikerül szétöntenünk a benzint, amikor utántölteni próbáljuk a főzőt. Mindenhová jut belőle: a ruhákba, a hálózsákba, sőt a vacsoránkba is, ami ma este virslis-szalonnás makaróniból állt. Ennek ellenére megettük a benzines étket – az, hogy kikászálódjunk a sátorból, és új adagot keressünk elő a lezárt szánból, őrültségnek tûnt.
Vacsora végére valamelyest lenyugodtunk, és épp lepihenni készültem, amikor Rudy előhúzott egy szivart. Rá akart gyújtani a sátorban! Akkorát üvöltöttem rá, hogy azt hittem egy percre, infarktust kap. A levegő megfagyott, mindketten jobbnak láttuk nyugovóra térni. Azonban félálomban elkezdtem fázni, és begyújtottam a főzőt. Aztán visszafordultam, és azon nyomban visszaaludtam. Nyugalmam nem tarthatott sokáig: éktelen üvöltésre ébredtem. A véletlenül égve hagyott láng belekapott Rudy zsákjába. Most ő ordított úgy, hogy majd lerepült fölülem a sátor. Expedíciónk második napján kis híján elvesztünk, lángok martalékául válva az örök jég birodalmában…
Utolsó kommentek