Hobbiszakács

Irány Stavanger!

Skandikamera / Hobbiszakács

Válogatott fotók és gaszturbálások Stockholmból

Utolsó kommentek

Címkék

Paprikás csirke az Északi-sarkon (5)

2008.05.07. 08:00 :: Hobbiszakács

2006. április 14.

11:01 (st) – A hír hiánya is hír.
Ma reggel próbáltuk mindannyian elérni Gábort – ismét sikertelenül. Továbbra sem tudtunk beszélni, reméljük, hogy csak a technika akadályozza meg a kapcsolatfelvételt.
[...]
21:48 (tg)

[...]

Egész napi utunk során a jég, a hó és a nyílt víz minden formájával találkoztunk. A talaj hepehupás volt, és a mindent uraló fehérség elvakított. Néha nem is látod az utat, csak mész, mész és mész, magadba fordulva, monoton magányosságban, úgy, hogy észre sem veszed az előtted lévő akadályokat. A szó szoros értelmében elveszíted a látásodat, és nem tudod eldönteni, hogy sík mező van előtted, vagy domb. Ez pedig nem túl előnyös, ugyanis a Jeges-tenger teteje olyan, mintha tele lenne szórva szekrényekkel, telefonfülkékkel, nagydarab kövekkel, amelyekre havat, jeget meg vizet zúdítottak. Itt kell csúszkálnod előre a síléceiddel vakon, úgy, hogy mögötted nyolcvan kiló tehetetlenség éli önálló életét: a szán mindenhova beakad, visszaránt, és ledönt a lábadról. Elesni luxus, mert a felkelés iszonyú energiákat emészt fel. Én persze többször eldőltem a nap folyamán, felállni meg nem tudtam. Eleinte Szerov önzetlenül felsegített, de amikor harmadszor zakóztam el, rám üvöltött, és számon kérte, hogy „mit fetrengek a hóban?”. „Szórakozom” – mondtam, aztán dühömben léptem egy nagyot, mire kettétört a sílécem. Szerov majd szétrobbant a méregtől, mire én még a síbotjaimat is kettétörtem. A legrémisztőbb, hogy meg sem fordult a fejemben, van-e utánpótlás? Persze volt, de akkor is: ez akár az életembe kerülhetett volna… Szerovval azóta nem beszélünk.

[...]

Az egész csapat felkerekedett, és hamarosan eljutottunk egy pontig, ahol a két jégmezőt egyméteres jéghíd kötötte össze egymással. Nem volt mese, át kellett kelnünk. A túlpartra érve mindannyian megnyugodtunk, olyannyira, hogy minden óvatosságról megfeledkeztünk. Ez a kis figyelmetlenség majd nem végzetes következményekkel járt. Thierry, a francia tanár elégedetten vizsgálta a nyílást, amin átkeltünk, majd egy határozott mozdulattal megfordult, és indult is volna neki a jégmezőnek, a csapat nyomába. A mozdulat azonban olyan heves volt, hogy megreccsent alatta a jég, a fél lába meg egyenesen eltûnt a jeges vízben, a szánkója pedig megindult a négyezer méteres óceán felé. Bojarszkij az utolsó pillanatban kapta el a franciát. Egy pillanat volt az egész, szinte észbe sem kaptunk. Ha Bojarszkij csak egy kicsit is késik, a tanár urat magával rántja a szán, és már rég a bálnák társaságát élvezné. Thierry vagy tíz évet öregedett néhány másodperc alatt – ilyet még életemben nem láttam. Az egész menetoszlop megállt, sátrat állítottunk, befûtöttünk, hogy szerencsétlenül járt társunk ruhát válthasson. Az expedícióvezetők mindennek elmondták őt. Mindenki elnémult és magába zuhant. Kis kényszerpihenőnk viszont jólesett.

[...]

2006. április 15. (tg)

21:15 – Tábort vertünk, túl vagyok a vacsorán, és egy tulajdonképpen nyugodt napon, amelyen egy-két jelentősebb incidenstől eltekintve minden rendben volt. Reggel, mielőtt sátrat bontottunk volna, igyekeztem életet lehelni a telefonomba, teljesen sikertelenül. Bojarszkij megígérte, holnap segít. Egyre kevésbé bízom ezekben a kijelentésekben. Nem volt mit tennem, visszamentem a sátramhoz, hogy segítsek Rudynak a bontásban. Alig kezdtem el rendet rakni, hirtelen erővel rám tört a szükség, és sort kellett kerítenem életem első sarkvidéki nagydolgára. Egyetlen szerencsém – és a csapat szerencséje –, hogy szélcsend volt: viharban állítólag senki nincs biztonságban a szanaszét repkedő végterméktől.

Útnak indultunk. Viszonylag sima terepen haladtunk előre, és úgy tûnt, mintha a hőmérséklet is emelkedne. Az egész csapaton jókedv uralkodott el a reggeli órákban, egészen addig, amíg angol útitársunk, Richard, bele nem zuhant egy hasadékba. Én voltam hozzá a legközelebb, és ahogy elesett, azonnal utána hajoltam, hogy segítsek neki. Ezzel a mozdulattal én is egy pillanat alatt a hasadék mélyén találtam magamat. Még jóformán magamhoz sem tértem, amikor fent ismerős, gyûlölt hangon kacaj tört fel: Szerov állt felettünk, aki térdét csapkodva röhögött. „Ekkora két balféket!” – mondta. Ha nem lettem volna kitekeredve, és a sarkvidéki szkafander nem akadályozta volna a mozgásomat, biztos azon nyomban megölöm. Így nem maradt más, mint hogy visszavágjak. „Jobb lett volna, ha itt hagyom megdögleni, és röhögök egyet?” – kérdeztem. Erre fejét csóválva kinyújtotta kezét, kihúzott a hasadékból, aztán felhívta a figyelmemet, hogy hatékonyabban tudtam volna segíteni társamon, ha lecsatolom a hátizsákommal együtt a szánomat, leveszem a síléceket, és úgy hajolok utána a mélységbe. Beláttam, hogy igaza van, de ez az eset teljesen letört, és egész nap szótlanul, magamba zuhanva vonszoltam magamat a csapat után.

Ma Összesen 16 kilométert tettünk meg, és csak 2 kilométerrel sodorta vissza a jégmezőt az áramlat. Közeledünk az út feléhez.
2006. április 16.

9:03 (st) – Gáborról semmi hír. Képtelenség kapcsolatot létesíteni vele, ő meg nem jelentkezik. Tegnap szétküldtem a Borneó elérhetőségeit néhány amatőr rádiósnak – hátha nekik valahogy sikerül megtalálniuk őt. Az egyetlen kedvező hír, hogy Albert monacói herceg tegnap elérte az Északi-sarkot. Egy nappal később indultak a Borneóról, mint Gáborék. Kutyaszánokkal mentek, és eredetileg április 19-re tervezték a célba érést. Három nappal előzték meg saját magukat. Hercegi expedíció.

[...]

23:11 (tg) – A mai nap nagyjából ugyanúgy telt, ahogy a többi: síelés, hasadékokon való átkelés, nyílt víz. A fejem izzadt, mint valami bojler. Volt egy pillanat, amikor már nem bírtam tovább, és levettem a sapkám. Szerov azonnal kapott az alkalmon, hogy leüvöltsön: a folyamatosan fújó szél olyan jégmarásokat hagyhat az ember fején, ami egész életében emlékezteti majd a sarkvidéki kalandra. A sapkát felhúzom újra, és vonszolom magam előre, annak ellenére, hogy a térdem és a könyököm egyre elviselhetetlenebbül fáj.
Mindezek ellenére simán haladtunk előre, és az áramlat is a mi oldalunkon volt, így 10 kilométerrel haladtunk előre. Elértük az út felét! Ráadásul este egy helikopter utánpótlást hozott: új akkumulátorokat és alkatrészeket az Iridiumomnak. Azonnal sikerült kapcsolatot létesítenem az otthoniakkal, akik nem várt örömmel fogadták a hívásomat. A sikereket megünnepelendő elkészítettem egy kínai ételt vacsorára: szójaszószos marhát rizzsel. A körülményeket fi gyelembe véve nem sikerült rosszul a vacsora, bár otthon egy kutyának sem adnám oda a vigasztalan masszát.
2006. április 17. (tg)

21:56 – Bár az út a vége felé közeledik, egyre többet gondolok arra, hogy fel kellene adni. Közel tíz napja nem mosakodtam, el lehet képzelni, milyen szagot árasztok (ezzel az egész csapat így van). Közben fagyok vannak, és állandóan a hideg, nedves ruháimban kell mozognom.

Forró ételt többnyire tea és leves formájában veszek magamhoz, napközben szárított gyümölcsök jutnak, és keksz. Csak este tudunk főzni, továbbra is nagy áldozatok árán. És ezt csak fokozták az események, amelyek ma történtek.

[...]
 
Nem kellett túl sokat mennünk, hogy az út egyik leghajmeresztőbb pontjához elérkezzünk. Viszonylag sima terepen haladtunk előre, amikor Szerov hirtelen megálljt parancsolt. Fogalmunk sem volt, mi az oka. Amint köré gyûltünk, síbotjával megdöfködte az előtte elterülő, látszólag teljesen ártalmatlan jeget. Erre a jégmező hullámzani kezdett… Maga az óceán volt előttünk, ami hártyavékony páncél alá rejtőzött. Ha egy lépést teszünk előre, beszakad, és végünk. Bojarszkij és Vagyim elindultak mindkét irányba, hogy átjárót keressenek, de hiába: kilométereket is elhúzódhat a láthatatlan hasadék, ami a mozgásban megállt jégtáblák között kezdett összefagyni. A vezetők hamar döntésre jutottak: nem maradt más, mint hogy átkeljünk. Elsőként Bojarszkij indult el: lecsatolta szánját, hogy minél könnyebb legyen, és óvatosan előrecsúszva a mozgó, vékony jégen, lassan átkelt a hasadékon. A túlparton jégbe vájta síléceit, karabinerrel a derekára erősített egy kötelet, és áthajította Szerovnak. Ő is kirögzítette a kötelet. Ebbe kapaszkodva kellett átkelnünk egyenként. Amikor rám került a sor, úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Minden lépésnél a torkomban volt a szívem. Egy rossz mozdulat, és végem. Szerencsére gond nélkül átértem, ahogy az expedíció többi tagja is.

Ezt követően ismét sima terep következett, de az átkelés okozta stressz, valamint a tegnap esti kínai vacsora megtette a hatását, és eljött a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Jeleztem Szerovnak, hogy rám tört a szükség, de ő meg sem fordulva, foghegyről kiáltott hátra: „pihenő egy óra múlva”. Visszaüvöltöttem neki, hogy nem tudok egy órát várni. Erre megállt, vigyorogva megfordult, végignézett a csapaton, akik követték tekintetét. Mindenki engem bámult, mire Szerov intett: „akkor tessék”. Se közel, se távol semmi jégtorlasz vagy hasadék. Ha tetszik, ha nem, ott, mindenki szeme láttára kellett elvégeznem a dolgomat. Így büntettek a türelmetlenségemért, ennél perverzebb dolgot még soha nem tapasztaltam. Szerencsére senki nem nézte végig a produkciómat.

Este remegek a fáradtságtól és a félelemtől. Túlélem én ezt egyáltalán? Már alig nyugtat a tudat, hogy előző éjszaka csak 300 métert vitt délnek az áramlat, ma meg 20 reális kilometer haladtunk előre, mindenféle negatív áramlat nélkül, aminek köszönhetően 30 kilométerre megközelítettük a Sarkot. Valahogy mégiscsak el kell cipelnem Csirkét a világ tetejére, nem adhatom fel.

3 komment

Címkék: paprikás csirke az északi sarkon Turóczi Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://hobbiszakacs.blog.hu/api/trackback/id/tr22448779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Benikuty 2008.05.07. 14:01:45

Nagyon durva ez az egész, remélem jól jön ki belőle a csávó! Én kissé felelőtlen vállalkozásnak tartom:(

peferenc 2008.05.07. 15:42:41

A baj csak az, hogy az ilyen felelőtlen alakoknak még lehetőséget is biztosítanak, hogy "élményeiket" előadhassák, sőt mint "hőst" ünnepeljék.
Ennek alapján aztán mindig akad valaki felkészületlen "őrült", aki utánozni akarja, mert ha neki sikerült, akkor nekem nem...
Így következnek be a tragédiák.

Benikuty 2008.05.07. 16:53:02

Hogy is hívták azt a barom amerikás milliárdost, aki brahiból nem vitte magával a jeladós Breitligjét az utolsó repülésére?
süti beállítások módosítása