Harmos Ilonka a Dohány utcából az Erzsébet körútra fordult. 1908-at írtunk. A nemrég divatba jött New York Kávéház kapujából egy különös ismeretlen toppant a lány elé. Piros-fehércsíkos atlétatrikóra húzott kiskabátot, hozzá fehér porcelánnadrágot hordott, kezében félelmetes vasbotot lóbált. Kissé félrebillent keménykalapot rakott a fejére. Ilonka habókosnak tartotta, de nem félt tőle. Az ifjú hazakísérte az ifjú színésznőt, aki az Erzsébet körút 5 alatt lakott. Ez a találkozás az álmodozó leány életre szóló emlékévé vált. Talán bele is szeretett kissé a vékony és kócos, polgárpukkasztásával bátran hivalkodó fiatalemberbe. Az ismert családtörténeti találkozás az én életem meghatározó részévé is vált. Harmos Ilona ugyanis aztán mégsem Karinthyhoz, hanem annak legjobb barátjához, Kosztolányihoz ment feleségül. Ellenkező esetben most más írja ezt az emlékezést. A New York életbiztosítási társaság a lehető legnagyobb pénzügyi fölösleg felett rendelkezett Budapesten, grandiózus biztosítási csalásai miatt mégis megbukott. Egy pompázatos kávéházat hagyott maga utána az épület földszintjén, a New Yorkot. A körút akkoriban még, sötét külvárosnak számított, tán ezért világítják meg az épület ablakait a jellegzetes fáklyás Luciferek.
Itt szerkesztette Kiss József A Hét-jét, és Osvát Ernő a Nyugatot. Itt írta Krúdy A vörös postakocsit, Kacsóh Pongrác pedig itt szerzette a János vitéz melódiáit. A zaj és a nyüzsgés délutánra elviselhetetlen morajlássá, lármává később hangorkánná nőtt. Ott volt mindenki, aki fontos. Ott volt mindenki, aki számit. Egyáltalán. Ott volt mindenki. Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az „örök visszatérés” - en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.
Esti Kornél 1909 szeptember 10-ét, csakúgy, mint minden más napot, a New Yorkban töltötte a barátaival. Sárkányon meggyszínű mellény feszült, lobogó, fekete üstöke egy cigányprímásra emlékeztetett. Kaniczky éppen az aznapi krokiján dolgozott, ám a különféle játékok, amelyeket rögtönöztek, el-elvonta a figyelmét. Mindenki akart valamit a másiktól. Mindenki akart valamit a világtól. Főleg meghódítani és mindenekelőtt megismerni a lényegét. Szétszerelni, aztán újra összecsavarozni. Eszméket, gondolatokat, rímeket és kapcsolatokat. Mindenki a legjobb formáját futotta. Úgy érezték, velük lüktet a világ, hogy érdemes és szép dolog élni és vágyakozni a valódi életre, amely egy örökké tartó pillanatig akkor a lábuk előtt hevert.
Esti, az Üllői úti fák alatt, hajnalban ballagott haza kis szobájába.
A kaszárnyákban az ébresztőt fújták. Egy udvarról kivonulásra sorakozott a legénység. A százados állt az élen, táncoló lován, kivont karddal, német vezényszókat ropogtatott fogai között, s erre ez a félelmetes gépezet, mely emberhúsból és acélból áll, megmozdult, kikanyarodott az Üllői útra. Csinos Eau de Cologne-tól szagos hadnagyocskák rendelkeztek. Kardjukon, sárga-fekete bojtjukon csillogott a reggel. I. Ferenc József császár és király uralkodott, az ült fönn Bécsben, magas trónusán.
A kaszárnyákban az ébresztőt fújták. Egy udvarról kivonulásra sorakozott a legénység. A százados állt az élen, táncoló lován, kivont karddal, német vezényszókat ropogtatott fogai között, s erre ez a félelmetes gépezet, mely emberhúsból és acélból áll, megmozdult, kikanyarodott az Üllői útra. Csinos Eau de Cologne-tól szagos hadnagyocskák rendelkeztek. Kardjukon, sárga-fekete bojtjukon csillogott a reggel. I. Ferenc József császár és király uralkodott, az ült fönn Bécsben, magas trónusán.
Esti (ki más is volna ő, mint maga a szerzője: Kosztolányi) ebből a kavargó és kábító mákonyból táviratot küldött haza a szüleinek, kimentve magát a meghívásuk alól:
Sajnos, egyhamar nem utazhatom le. Az új irodalom forrong. Nekem itt kell maradnom, résen kell lennem.... Dolgozom.
Somlyó Zoltán, egy másik hónapos szobában, önéletrajzi versén töprengett:
mégis megindult két szál pesti toll.
két látva-néző embernek kezében,
kik nem bánták azt, hogy más mit papol.
… az egyik Kosztolányi volt a költő,
a másik Karinthy, ki vésővel ír.
Nem ismerték őt a vidéki költőt,
ki messze élt, tiszai partokon,
csak a rímek dróttalan távíróján
beszéltek véle, égi hangokon...
Nagyapám /még Kaniczkyként/ szintén versben örökítette meg, mit éreztek mindhárman ezen a gyönyörű hajnalon.
Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején
Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott
De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben
Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést
Aminőt soha még hinni sem mert a világ
Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy
Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant
Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember
Ez történt Pesten, egy csodálatos századelőn a New York kávéházban.
Miután a régi New Yorkot kapitalista csökevényként bezárták, évekig Budapest legszebb bútorraktáraként funkcionált.
Amikor 1954-ben Hungária Kávéházként újra megnyitották, a régiek közül már csak néhány őslény üldögélt az irodalmi hőskor által megszentelt falak között. A kávéházi íróként korábban megbélyegzett Nagy Lajos, már nem térhetett vissza. A halk szavú lírai költő ekkoriban mutatkozott be imigyen: Szép Ernő voltam. Újabb asztaltársaságok ugyan ekkor is alakultak a barokkot a reneszánsszal vegyítő, hullámzó oszlopok övezte mélyvízben, vagy a régi nagyok karikatúráit falain bemutató karzaton. Az a régi, pezsgő irodalmi kavalkád azonban, amely a kávéház lényegét jelentette örökre odaveszett. Talán a főbejárat kulcsát sem halászták ki a Dunából, amelyet a legenda szerint még Molnár Ferenc és habókos társasága azért dobott a folyóba a Tarján Vilmos fémjelezte másodvirágzás idején, nehogy akár éjszakára is bezárják a törzshelyét.
A patinás régi épületet már az államosítás után különféle szerkesztőségek vették birtokukba. A Szépirodalmit a polgári irodalomból itt ragadt kifinomult ízlésű Illés Endre, a híres „ezüstróka” vezette. Itt készült a régi Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap, később az Új Tükör is. A Film Színház Muzsikánál a legszebb riportokat Gách Marianne, Heltai Jenő lánya készítette. Főszerkesztője, a lexikális tudásáról híres Demeter Imre szegről-végről rokonom lett, miután Juli lányát az én feleségem bátyja, Gyárfás András nőül vette. Ettől közelebbi rokonságban, (az unokaöccseként) csak Kellér Dezsővel, a korszak egyik vezető asztaltársaságának fejével volt. Kellér Dezső általában nem ugyanannál az asztalnál ült, mint a bátyja, Kellér Andor. Ő inkább Abodyval, és a korán öngyilkosságba menekülő Cziborral üldögélt. Cziborról mintázta Csurka a Ki lesz a bálanya tragikus, reményvesztett, a hajnali gőzfürdőben szappanba borotvapengét bujtató főhősét. Apám mesélte az Ördöggörcsben:
A hatvanas évek elején a Hungária Kávéházban ott ültek az akkori okosok, a
Czibor, Réz, Csurka és híres embereket játszottak Fr betűvel. Én odaültem
melléjük, és én többet tudtam, mint ők. Ott ült a Kellér Bandi is, de ő nem
játszott. Már túl voltak természetesen az ismertebbeken, Fra Angelicon,
Freudon sőt Fráter Gedeonon is. Én azt mondtam Fr-betűvel, hogy Freistettler
pasa. Kérdezték, az kicsoda? Hogyhogy, ámultam el, ti nem hallottatok a
Freistettler pasáról? Linkeskedsz, így ők, mondj mást. Akkor megkérdeztem
Kellértől: Mondd Bandi, te sem hallottál a Freistettler pasáról? Én ne
hallottam volna – válaszolta –, Hiszen én írtam meg az önéletrajzát.
Híres fezőr volt a harmincas években, nagy pénzügyi szélhámos, aki pénzért
Törökországban pasa címet vásárolt magának.
Mindenkinek Kellér Bandi írta meg az önéletrajzát.
És ha már Kellér Andornál tartunk: híres regényének a Bal négyes páholynak főhőse az a Beöthy László, aki nem csak a New York gyakori látogatója, de egyúttal öt színház feje is volt. A legújabb kutatások szerint persze ő is távoli rokonom.(Ki nem?) Amikor valamelyik színháza igazgatójaként ugyanis nagyapám jelentős előleget kapott tőle, a summáért cserébe Frici frissen született Cini fiának keresztapaságát ajánlotta fel direktorának. Bizony. Hogy a darab megszületett-e, arról nem szól a fáma. Beöthyt azonban tényleg színigazgató ősömnek tekintem.
Ami pedig a mostani New Yorkot illeti?
Gyönyörű a marketing menedzsere, bizonyos Fűri Szilvia. Ahogy betessékel minket a birodalmába, ragyogó mosolyával a fiatal Koncz Zsuzsára emlékeztet.
A megújult Boscolo lánchoz tartozó étterem és szálloda ma is fővárosunk ékszere. Írók ugyan egyelőre még nem üldögélnek márványasztaloknál. A hajdaniak karikatúrái sem láthatók a falakon. A régi faszékeket kárpitos kényelmesekre cserélték. De az emeleten Petőfi, Illyés első kiadású ritkaságait őrzi az egyik vitrin, meg Adytól a Minden titkok verseit.
A másikban táskák és piperék mutogatják magukat. A régi bérház hatalmas udvarát átriumosították. A volt kiadók folyosói most a szállodába vezetnek, grandiózus üvegtető borul föléjük. Hatalmas kristálycsillárok fényei mindenütt. Aztán egy Szivarbárban találjuk magunkat, szivarvágó és csokireszelék készítő masinák társaságában. Kártyaszoba még/már nem lévén, akár itt is leülhetnénk néhány partira. Híres kártyabarát Főszerkesztőm mindenesetre megtapogatja az asztalokat és kártyafelvételre alkalmasnak találja azokat.
Lentről vacsorázó helyünk mélyvízi fehér asztalai, zsongító hangjai hívogatnak. Szilviával együtt ereszkedünk a mélybe a híres lépcsőn, ahol állítólag még Bródy Sándor is megbotlott egyszer. Mi nem botlunk, de ha már eddig eljutottunk megfogadjuk, hogy a pákosztosság bűnét ezúttal sem fogjuk elkerülni. Útközben megtudjuk, az osztályon felüli épületegyüttes menedzsmentje a szálloda és az étterem szolgáltatásain kívül a jövőben a hely kulturális vonatkozásait igyekszik szélesíteni. Rengetegen voltak kiváncsiak a tavalyi nyitóestre és a Gianfranco Ferre divatbemutatóra. A Külügyminisztérium összes protokollrendezvényét itt rendezik. Itt zajlott Puskás Ferenc kegyeleti vacsorája, amelyen Platini és Blatter is megjelent. A ház népszerű irodalmi estjein fiatal színészek játsszák el a ház történetét, Hacsek és Sajótól Karinthy tréfákig. Zenés nosztalgiaestekkel, adventi koncertekkel és képzőművészeti tárlatokkal igyekszenek vonzóvá tenni a helyiség kínálatát. A torony alatti nagy, eddig kihasználatlan területen elhelyezett galériának, lévén az ötödik emeleten, maga Főszerkesztőnk adta a Gallery Five nevet. Táncestek is készülnek szalonzenével. Vissza kívánják varázsolni régi, nagy idők légkörét, amely talán a régi és új polgárt is vissza csábítja majd.
Feltoluló emlékeink szinte a gasztronómiát is elhomályosítják immár. Az étkezésről magáról ezúttal tehát csupán röviden.
Az olasz konyha kiváló. Már szemben a bejárattal hatalmas tálakon mesés csipegetnivalókba ütköztünk, az ember meg nem állja, hogy belenyúljon. Ez még több helyen ismétlődik, édességek, gyümölcsök, tészták mindenütt.
Először helyben sütött, frissen gőzölgő Boscolo péksüteményekből falatozunk.
Aztán a csodálatos előételt nézegetjük, egy olyan Sonkatálat, amely pármai sonka, marhasonka, spek tiroli sonka füstölt ricottával (olasz füstölt sajtféle) és kiegészítésül rákfarkacskákkal egy nagy tálon érkezett. Hozzá bort választunk, illetve ajánlatot kérünk felszolgálónktól. Badacsonyi Cuvée-ben állapodunk meg Szeremley Hubától.
A cég specialitása, a leves kóstoló érkezik háromféle levesből: Minestrone, Húsleves és Olasz bableves kiszerelésben. Remek.
A főételhez Szeremley Echo vörösbor dukál. A főételünk pedig ezúttal nem más, mint: Gnocchi (krumplistészta, amely a belekevert sütőtöktől válik lazacpiros ropogóssá) parmezánsajttal, tiroli sonkával és snidlinggel megszórva, alatta puha omlós tonhalszeletek hagymalekvárral és fenyőmagvakkal. Mindezt zöldsalátával díszítve tessék elképzelni.
Édességként Főszerkesztőm* Caprese csokoládétorta mellett dönt mandulareszelékkel. Jómagam pedig Panettone tortát eszem, vagyis olaszkuglófot kandírozott gyümölcsökkel, a tésztáját vaníliakrémmel megtöltve.
Minden elfogyott immár. A finomságoktól eltelten bámultunk magunk elé. Különös hangulatunkban régi idők fuvallatát kutattuk.
Azt mesélik, az egyik nosztalgia táncesten egy láthatóan megilletődött idősebb házaspár, nem zavartatva magát attól, hogy egyedül teszi, hirtelen felállt asztalától, a parkettra lépett és finoman táncra perdült. A karzat felöl halkan szállt a régi szalonzene. Ők pedig lassan keringőzve és egymás szemébe nevetve talán a saját fiatalságukba, egy szebb és élhetőbb világba táncolták vissza magukat. A képtől mi is elandalodtunk kissé. Ám egyúttal reménykedni is kezdtünk, hogy egyszer talán a régi művészportrék is visszaálmodják magukat e falakra. Addig is a finoman felhangzó New York, New York dal szárnyán repültünk mi is vissza abba a régi (tán sosem volt) Newyork, nyűjorkba…
* A cikk a Premier című művészeti magazin számára íródott, amelynek főszerkesztője, Kárpáti Tamás
A belső felvételeket Perge Ferenc készítette.
Utolsó kommentek