Késő délután érkeztünk Párizsba. A Charles de Gaulle repülőtéren felültünk a RER-re, és fél lábon állva, hol női, hol pedig férfi ölben utazva jutottunk a központba. Emlékeim a hármas troli lépcsőjére röpítettek vissza. Csak a torreádorszag hiányzott. (Fenét hiányzott.)
Szállodánk legfelső emeletének ablakaiból a háromszáz méterre levő Sacré Coeurre nyílt kilátás. Sajnos mi három emelettel lejjebb kaptunk egy vékony falú szobát. Ráadásul éhesek voltunk. Ez utóbbit legkönnyebben a gasztronómia fővárosában lehet orvosolni. Gondoltuk mi…
A „járdahelységek” étlapján többnyire ismeretlen fogások szerepeltek. Valamennyinek Le grand petit chou-chou mignon á l’escargot flamboyant, vagy Casserole choucroute cuisine nouveau europeen extraordinaire és Creme gourmande nyám-nyám, hám-hám, gluf-gluf hangzású volt a neve. Ami pedig ismerős volt rajtuk – a hagymaleves variációk, a coq au vin és a svéd zsebhez mért borsos ár – az nem csábított. (Érdekes, hogy az angol fordítástól sem lettünk okosabbak.)
Ünnepelt egyre türelmetlenebb lett a nyugodt felszín alatt.– Könyörgöm, valami ismerős ételt nem lehet kapni Párizsban? – motyogta. - Egy ír pub, ahol fish and chipset lehet rendelni, és mellé egy pint Guinesst.
Tapintatosan tudattam vele, hogy hiába hallucinál: ötszáz kilométer körzetben nincs ír pub. Később kiderült, hogy tévedtem, mert a szállodánktól kétszáz méterre, a Sacre Coeur tövében van. Igaz, hogy fish and chipsük nem volt, de Guinessük igen.
A drámai helyzet ecsetelése közben elkanyarodtam a témától. Mi is elkanyarodtunk. Épp a helyzetünkhöz nagyon is találó, Mártírok nevű utca kövezetét koptattuk, amikor az Ünnepelt megtorpant, és a szemközti oldalon levő kirakatra mutatott.
Az igazsághoz tartozik, hogy az Interneten már olvastam a „Kis Budapest(hez)ről”. Nem sokat, csak annyit, hogy létezik. Rajta kívül legalább még egy magyar vendéglő van Párizsban, a Paprika, az is valahol a közelben. És van egy Budapest tér is, ahova idő hiányában nem jutottunk el.
A 8-10 asztalkát befogadó, apró helység falán függő, negyvennyolcas hősportrékra emlékeztető karcolatok erősítették az otthonos hangulatot. Elragadtatva olvastuk az étlapon, – mit, hogy olvastuk, faltuk - a számunkra oly ismerős fogások neveit. - Magyar tányér, huszár tányér, hortobágyi palacsinta, marhapörkölt, székelykáposzta, betyárfalatok Óbuda módra, Gundel palacsinta, diós-mákos bejgli.
A többi vendégre való tekintettel nem csattogtattam sokat a fényképezőgépem, és a segítségünkre siető Albrecht Krisztiánt sem nyaggattam kérdésekkel.
Libamájas hidegtálat, és paprikás csirkét rendeltünk. A libamáj ízletes, a csirke tökéletes volt! Sajnos még nem találták fel a fotogenikus paprikás csirkét, ezért csupán a libamájas tálat fotóztam.
Megbékélve bandukoltuk hazafelé a macskaköves utcákon. Lefekvés előtt az ablakból néztem az alattunk folyó, színes kavalkádot.
- Azért lehet jól enni Párizsban is - mondta az Ünnepelt, és befordult a fal felé.
Utolsó kommentek