1994-ben kicsit több mint egy évig éltem Svédországban. Mikor hazautaztam, még mindig nem utáltam a gyerekeket, de menthetetlenül beleszerettem az arab konyhába.
Utazásom előtt azt gondoltam, hogy Svédországban hideg lesz. Tévedtem, egyáltalán nem volt hideg, viszont folyamatosan akkora szél fújt, hogy rá kellett feküdni némelyik utcában.
A kisfiúk, akik a gondjaimra voltak bízva, hamar beavattak a svéd gasztronómia titkába:…és akkor a svédek feltalálták a krumplipürét, és azóta mindenhez ezt esszük…
Egy évig hetente ötször főztem krumplipürét. Chilis bab krumplipürével, lasagne krumplipürével, krumplipüré olvasztott vajjal a tetején, és igen, volt krumplipüré áfonyalekvárral is. Ebédre és vacsorára is.
Egy hét után nem tudtam megenni a saját főztömet se, mindennek forró krumpli, gőzölgő tej, és olvadó vaj szaga volt. És akkor egyik reggel az alagsori mosodában összefutottam egy „kolléganőmmel”, egy olasz lánnyal, aki egy ikerpár kislányra vigyázott.
Azt mondta, már régóta figyeli, hogy járok a mosodába (már legalább egy hónapja ott voltam :-), és szerinte csatlakoznom kell a nagy hétvégi, nemzetközi bébiszitter tivornyákhoz, úgyhogy találkozzunk szombat reggel a kapuban.
Kicsi olasz pizzériában kezdtük a napot, műanyag asztalok és székek között, valódi olasz szakácsokkal, akikből elkezdett párologni a tesztoszteron, és pillanatok alatt kétszer olyan szőrős lett a mellkasuk, ha egy tucat vihorászó lány beült hozzájuk.
Az olasz lányok nagyon éltek ilyenkor, táncoltak, énekeltek, hülyítették a srácokat. Ők persze meg megvadultak, csillogott a szemük, ledobták a kötényüket, egy pillanat alatt otthagyták volna a munkahelyüket, csak jöhessenek velünk tovább, de a főnökük nem engedte.
Négy körül érkeztünk meg az arabokhoz, akik nem szerették a svédeket. Persze soha nem éreztették volna velük, mindig tökéletesen illedelmes és kedves volt a kiszolgálás, a kebab menü krumplipürével és Pepsivel hibátlan volt, de ha mi beléptünk, egészen más került a tálcánkra:
hummus, padlizsán, gomba, csodálatos húsok, és saláták hegyekben. Ha egy tányér kiürült, már ott is volt a következő. Folyt a méz a desszerteken, gőzölgött a mentatea, törölgettük a fantasztikus olívaolajakat az ezerféle olajbogyó alól.
Az arab fickók nem jöttek ki a pultból, nem ismerkedni akartak, csupán úgy érezték, vidámabbá tehetik a napjainkat, ha szombatonként úgy látnak vendégül minket, minta a családjukhoz tartoztunk volna. Persze mindez nem volt ingyen: egy krumplipürés kebabmenü árát mi is minden este kifizettünk, mielőtt a kikötőbe vettük volna az irányt, hogy a Dániába közlekedő kompon fejezzük be az estét, vodkába, vörösborba, és pezsgőbe fojtva honvágyunkat.
Mai szemmel visszatekintve hihetetlen, hogy akkor még Magyarországon mennyire egysíkú volt gasztronómia! Nem véletlen, hogy a helyi könyvtárban kutattam arab szakácskönyvek után, muszáj volt minél több receptet elolvasnom. Még amerikai könyvtárakból is hozattak át nekem könyveket, maga volt a Kánaán! Ha sikerült pár koronát megspórolnom a konyhapénzből, már szaladtam is valamelyik arabhoz, hogy ott uzsonnázhassak, figyeltem őket, ahogy főznek, sütnek, sugdolóznak.
A következő utazásaim mind ennek az élménynek köszönhetőek. Mennem kellett, kóstolni, látni, milyen is a valódi arab asztal, amikor nem Észak-Európában terítik meg.
Aztán pár év múlva megkedveltem az orosz gasztronómiát Izraelben. De ez már egy másik történet.
HSZ megjegyzése: a kitalálós blog-játék "versenykiírását" lásd itt.
Utolsó kommentek