Változnak az idők, az inkognitóban étkező étteremkritikus újságíró fogalma foszló emlék. A reklámra éhes nemzeti turistahivatalok - köztük a svéd is - időt és pénzt nem kímélve utaztatják és etetik az újságírókat.
Az inkognitóra szigorúan ügyelő Michelin inspektorok által összeállított Michelin guide mellett újabban a brit Restaurant Magazin hasábjain közölt étterem világranglista, a St Pellegrino 50 best Restaurants is gasztrofókuszba került.
A St Pellegrino étteremértékelési rendszer a világot 27 régióra osztja. Minden régióért harminctagú zsűri felel. A zsűritagok sokat utazó, újdonságra nyitott, haladó szellemű újságírók, szakemberek - szakácsok és étteremtulajdonosok - valamint ételimádók. Egy zsűritag hét étteremért felelős, de csak arra az étteremre adhatja a voksát, amelyben az utóbbi 18 hónapban étkezett.
Az elbírálás fő szempontja a klasszikus értékek mellett a divatosság, a felkapottság. Ennek tulajdonítható az, hogy a kevésbé fényűző, de modern éttermek gyakran megelőzik a frankofil Michelin inspektorok által "csillagosított" éttermeket.
A Michelin inspektorokkal ellentétben a St Pellegrino zsűritagok korántsem névtelenül végzik áldozatos munkájukat. A szervezet költségvetése minimális, az utazás és a harapnivaló pénzbe kerül, ezért a zsűritagok szívesen veszik a névre - és ingyen ebédre-vacsorára - szóló meghívásokat.
A meghívásos rendszer kétségessé teszi az objektív véleményezést, ugyanakkor igazolja azt a szólás-mondást, mely szerint "újságíró a jó ételért nem fizet, csak a rosszért".
Jegyzet:
A fenti illusztráció Ruth Reichl könyvének a borítója. A brutálisan őszinte ételdiktátor 1993 és 1996 között volt a New York Times hírhedt kritikusa. Álruhában szokott étkezni, kritikájával a mennyekbe emelte az éttermet, avagy kéjgyilkos pennával halotti csókot lehelt a homlokzatára. Visszavonulása után az élményeit a Fokhagyma és zafírok: Egy álruhás étteremkritikus titkos élete, azaz Garlic and Sapphires: The Secret Life of a Critic in Disguise, 2005 című könyvében tette közzé.
Utolsó kommentek