Hat évvel ezelőtt Cseke Gábor írásával posztoltam. Az írás az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2007-es szilveszteri kiadásában jelent meg. (A fényképeket 2008 októberében készítettem a stockholmi Finom Konyha vásáron.)
Pohárnak áll a világ
Karácsony-szilveszter előtt fogom magam és minden eshetőségre gondolva, alaposan kitisztítom, csillogóra-villogóra suvickolom otthonunk teljes pohárállományát; ne akkor tüsténkedjünk, amikor már tölteni kell...
Nézegetem őket a fény felé tartva, ujjnyomatot és egyéb maszatot próbálván fölfedezni rajtuk, s mikor már minden tökéletes, eszembe ötlik: vajon a magyar költők mennyire, hogyan s mi végre becsülték e rendkívül hasznos, népszerű és családias eszközt? A tisztogatás után, egy pohár akármivel menten a költői „összes”-ekbe merültem, számot vetni azzal, más-más korokban kinek mit jelentett – mindenek előtt költőileg - a pohár...
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárával sikerült tisztáznom, hogy a szó első írásos előfordulása a magyarban (Poharus alakban) 1346-ból való. Maga a kifejezés vándorszó: görög és latin eredetű, s a népek nagy előszeretettel adják át egymásnak/veszik át egymástól. Így a magyarok valószínűleg óbajor és óhorvát hatásra „poharaznak”, a németek a latinból ihletődtek, a horvátok viszont a németektől. A szótár adatai szerint a magyar pohár aztán számos más, szomszéd nyelvbe származott át.
Költőink nagyjából megegyeznek abban, hogy a pohár a benne lévő itallal együtt hasznos, különben megette a fene az egészet. E tanulság egyik maradandó megfogalmazása: Ajkaimnál a pohár ha kiürűl, / - S piros lelke a pokolra lemerül: / Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad, / Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad. // És beszélek: Mi az ember? Egy pohár, / Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár, / Benne az élet , bor... de ürmös... mit nevetsz...? / A bor elfogy, a pohárnak vége ez... (Garay János: Levél Petőfihez)
Az ok, amiért a teli poharat becsülik költőink, sokrétű, de haszonelvű. Bajza József így agitál bennünket: Fel vitézi a kulacsnak / Pengjen össze a pohár! / Most igyunk, most! mert ki tudja, / Óra múlva mily sors vár. (Haza, élet, emlékezés) A jótékony feledéssel Kisfaludy Károly kecsegtet: Itt a pohár! itt a bor! / Vigasztal ez mindenkor, / Ez megvívja sorsodat: / Igyál, s felejtsd gondodat. (Vigasztaló dal. Impromtü), a bátorságra sarkalló jótékony hatásról Kölcsey Ferenc ejt szót: Hányszor ragadtam trombitát / Habzó pohár után, / S zengék fegyvert, zengék csatát, / S örök hírt nyomdokán! (Ki búban ül...)
A poharazás lélektanában jártasnak tűnő Vörösmarty Mihály kitűnő versét egészében lehetne idézni (Keserű pohár), de hát az már szinte slágerré vált Erkel Bánk bán című operája nyomán, ezért inkább Az özvegy-et lapoztuk föl (Setét tanyákon éjjelez / Hölgy s vad pohár között / Hiába! Szíve mélyiből / A bék kiköltözött.), majd a haza érdekeit szem előtt tartó Fóti dal-t (És ürítsük a hazáért / E pohárt: / Egy pohár bor a hazáért / Meg nem árt.)
Batsányi János a pohár kriminalisztikai szerepét hangsúlyozza (A bölcsnek állhatatossága: Cézár két nagy ellenségét / A világ csodálja bár: / Szokratest nagyobbá tészi / A halált-hozó pohár.), Szenci Molnár Albert a szakrális jellegét (LXXV. Zsoltár: Az pohár ő kezében, / Kiben vagyon vörös bor, / Kit ő teli tölt sokszor / Minden népnek ez földen, / De végre az gonosszak / Az söprejét megisszák.)
Arany Jánosnak sikerül különösen finom, változatos lírai hangulatokat gerjeszteni a pohár szó használatával: szerelmesek viszonyát (Ősszel: Lantszóra lejt ifjú, leány; / Kettős pohár, mézizü nedvvel, / Vigan forog... Jer Osszián, / Ködös, homályos énekeddel.), az öregedés melankóliáját (A vén gulyás: Egy pohár bor a kezében, / Bora elfoly, keze reszket, / Vén gulyás ül a karszéken / Mult időkre emlékeztet.)
Petőfi Sándorunk, amilyen gyakran dicséri a bor erényeit, olyan lelkes híve a pohárnak is, unos-untalan elő-előveszi költői tarsolyából és a maga utánozhatatlan módján lelkesen felragyogtatja: Különben én becsüllek, oh pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek. // Ha én tenéked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; / Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! / Innál belőlem véges-végtelen. (Poharamhoz). Hazaszeretete eközben annyira emészti, hogy kész a poharazással akár hamis illúziókba is ringatni magát: Fiuk, az isten áldjon meg, / Én is iszom, igyatok! / Én nem nézhetek vidámon / Végig elhagyott hazámon, / Csak mikor részeg vagyok! // Ekkor úgy látom hazámat / Amint kéne lennie; Mindenik pohár, amelynek / Habjai belém ömölnek, / Egy sebét hegeszti be. (Részegség a hazáért)
Gyulai Pál mértékletessége nem száműzi a teljes életből a poharat (Megelégedés: Nem mondhatom szegénynek magamat, / Adott a sors annyit, amennyit adhat: / Egy pohár bort, dalt és ifjuságot, / Sok bajomhoz egy-két jó barátot.), s Vajda János is úgy látja: a meghitt hangulatért olykor nem árt a pohárhoz nyúlni (Atyámmal: Kész a pohár bor; szokás szerint / Elöljáróban háromszor iszunk; / Meg is dicsérjük röviden a bort, / Oszt, Isten tudja, mért? - elnémulunk...)
Reviczky Gyula Intés-e már a pszichoanalízis kapuit döngeti a maga módján (Ha elöntesz egy pohár italt, / Ha elfojtasz egy szerelmi dalt, / Ha egy ajkat csókolatlan / Hagysz el, ezzel / Többet vesztel, / Mint ha volnál mindenben tudatlan.) Komjáthy Jenő A korcsmában című verse viszont a mindenen felülemelkedő búfelejtés dicsérete (Összecsendül a pohár / És vidáman zeng a dal; / Künn csapkod az éjmadár, / Szárnya zúgó szélvihar; Zord napok, a durva hajtók / Behavazták künn az ajtót.)
És akkor jött Ady Endre, kinek a pohár nem csupán egy használati tárgy a sok közül, hanem bús, meghajszolt életének eltagadhatatlan kelléke. Figyeljük, mily széles regiszteren élteti különböző vershelyzetekben:
Olcsó vásár, a díj egy pohár / Titkos mámor-itallal telve, / Hogy haljak meg valami trágár / Nótát énekelve. (Ki ad többet érte?)
Ha volt néhány pohár borunk, / Anyánk, frigyesünk, asszonyunk, / Porba ejtjük / És elfelejtjük, elfelejtjük. (Ha tanultunk zsoltárokat)
Hajh, gyerekek, hogyha néha / Pohár mellett elmerengek, / Mind ott vagytok oldalamnál, / Kiket lelkem úgy melenget. // Fölkapom a poharamat, / Koccintanék szépen, sorba - / Magam vagyok, akkor látom / S égő könnyem hull a borba.(Hajh, gyerekek!...)
Érdekes fejleményt találunk Somlyó Zoltánnál, aki ráeszmélteti az olvasót, hogy a pohár nem csupán a bor kelyhe, de egyéb mámorkeltő folyadékoké is, mint amilyen az abszint (Álomszekér: Virágok dúsöblű kelyhek remegnek / s egymáshoz simulnak az éjbe. / Előttem egy pohár zöld alkohol / S száll szivarom füstjének kékje.)
Juhász Gyula, ki nem keveset szenvedett a pohárból kifolyólag, erőteljes költői többértelműségeket hirdet, valósággal a végletekre hangolva; elítélőleg: Itt inni kell, itt borban az igazság / És a vigasság, hit, szerencse, álom; / Mind a pohár felé lendíti karját, / Mely telten csillog az üres határon. (A végeken); reménykeltően: De a magyar nyár termő kedve nem hül, / A magyar ősznek forr még új bora / És én hiszem, hogy győzelemre csendül / Minden pohár e tájon, cimbora! (Móricz Zsigmondnak)
Babits Mihály nem átallja elegáns művészi távolságtartással esztétikai díszként kezelni a poharat (Az elmaradt tószt: Mi itt ülünk a fokok sivatgján, / a grádicson, mely fut és visz és elhagy. / De kezünkben a pohár töretlen / s a régi tüzet olvasom szemedben.), Kosztolányi Dezső meglepő módon a “hákettőót” ajánlja figyelmünkbe (A jó élet: Mert minden jó. Éhezni s enni jó, / áldott az éhség s áldott a cipó. // Szomjazni is jó s ha a fény zizeg, / meginni egy pohár hideg vizet.)
Tóth Árpád jövőbelátó komorlásához illően figyelmezteti a világot, hogy várjuk ki a végét (Pajtás, igyunk...: Ma még habzik minden pohár, / Hogy mámor kincsét ossza, / Ma még a föld angyalvilág, / Amelynek nincs gonossza, / Holnap minden letünt napunk / Egy-egy komor Kanossza.)
Nem teljesen öncélú kalandozásomat poétáink poharakkal kirakott asztalain két gyöngyszemmel zárom, bennük a pohár nem csupán ivóedény, nem is csak egy-egy költői fordulat eleme, hanem maga a költészet, a szépség tárgya.
Cseke Gábor
***
Áprily Lajos
Törött pohár
Metszett üveg volt, karcsu és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.
A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.
A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kinált,
a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,
s amit adott a dús szőlőjü táj:
leányka, furmint, csuda-muskotály.
Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,
s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajku s kedvü asszonyom.
S ivott belőle jó Kuncz Aladár...
Meghatva nézlek, tört borospohár.
1965
József Attila
Pohár
A pohár friss, tiszta növény,
A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár nő,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.
1926. ápr.
Utolsó kommentek