2010 októberében, egy születésnap vagy a Karácsony kapcsán merült fel, hogy menjünk el egy ”fenszibb” étterembe csak úgy, kettesben. De az is lehet, hogy az ellenállhatatlan kajás műsorok, vagy hovatovább egyenesen Gordon Ramsay hatására történt az elhatározás. Mindenesetre a Frantzén és Lindeberg abban az időben a nem túl sok, mindössze három akkoriban működő Michelin csillagos éttermek egyike volt.
A Frantzén és Lindeberg a stockholmi Óvárosban volt megtalálható abban az időben, azóta persze fölötte is elszállt az idő vasfoga, és a konjunktúra vaskeze. Egy meglehetősen kicsike étterem volt, mindössze 3-4 asztallal és pokolian népes személyzettel, háttérmunkásokkal. Eleve egy keménykalapos, csokornyakkendős úr fogadja a belépőt az ajtónál. Mi is megpróbáltunk az alkalomhoz illően felöltözni, na nem frakkos-nyakkendősen, de öltönyös kisestélyis módon.
A keménykalapos úr bevezetett minket, majd leültünk egy kétszemélyes asztalhoz az ablaknál, amin csak szemmagasságból lehetett kilátni az utcára, a Tyska brinkenre. Persze nem láttunk semmit, mert már tök sötét volt, de belül az ember figyelemmel kísérhette a személyzet sürgölődését szinte pontról pontra.
Elsőként is kezünkbe kaptuk a Menüt, ami egy koncertprogram akkurátusságával volt lejegyezve, nem kis megdöbbenésünkre, közel 12-13 féle étket felsorolva.
Kezdődhet a Szimfónia! A Koncertmester- séf köszöntött minket, és elmondta, hogy az ételek nagy része saját termelésű zöldségekből/gyümölcsökből áll, a saját kert valahol a dél-stockholmi Älvsjöben, valamint speciális beszállítóktól a többi. Valamint feltette a kérdést, hogy szeretnénk-e a menühöz illő italsort is végig kóstolni, vagy választunk egyet, ami kedvünkre való. Itt dőlt el a sorsunk. Egyszer élünk alapon, persze hogy a passzoló italsort választottuk!
De térjünk vissza az ételekre. Starterekből is volt vagy négy esztétikailag mesésen igéző. És nemhogy szép, de isteni finom! Apró falatkák különleges eljárásokkal elkészítve, tulajdonképp egyszerű zöldségekből, sokszor fűszerek nélkül, mégis mennyei ízekkel.
A főételek között szerepelt osztriga leves egy vénuszkagylóban tálalt leves, és egy sushi fogás négy különböző kis falatkával márvány lapon, fatálkán tálalva. Maguk a fogások is szobrászi igényességgel voltak megkomponálva- és azt hiszem, ez a legjobb szó a tálalás leírására.
Természetesen közben érkeztek a fogásokhoz illő italok, többek között stílusosan szaké a sushihoz. Hol fehér, hol vörös bor, a vége felé pedig még egy sajtkompozíciónál egy pohárka sör is felbukkant.
A mesés desszerteket is Tokaji koronázta egy alkalommal. Persze ebből is, abból is volt vagy háromféle. Mármint a desszertből és a hozzávaló italokból.
A vacsora végeztével, mondhatni elíziumi hangulatba révedve vettünk búcsút a ”zenekartól” és a keménykalapos, kerekszemüveges Úrtól.
Mivel az Óváros ugyanazon a metróvonalon fekszik, amin mi is lakunk, nem gondoltunk taxiba szállni, és mivel hangulatunk a tetőfokára hágott, vidám csevegéssel vártunk a metróra. El is jutottunk a Skärmrbrink megállóig, ahol Oszkár kezdte jelezni, hogy valami nem OK. Jó ég! Csak nem romlott volt a kagyló? Vagy valamelyik dizájnos brokkoliban volt kukac???
- Szálljunk le?? - Ááá…kibírom hazáig - jött a válasz. Így is történt. Velünk együtt a vacsora is a Skarpnäck metróállomáson landolt. Legalábbis Oszkár részéről. Eleget tett a régi római lakomák kihívásainak, és könnyített magán
- Van fogalmad róla, hány ezer korona landolt a kövezeten? - kérdeztem, de válasz nem érkezett. Érthető módon.
Később, gourmet ismerősöktől értesültünk arról az íratlan szabályról, hogy az ilyen esetekben ”nem szokás” az italokat végig inni, csak beledugni a nyelvet, vagyis kóstolni. Na ja!! Szerintem, ha tudtuk volna se´hagyjuk ott az isteni és méregdrága italokat. Végül is - egyszer élünk, nem igaz?
Amúgy meg: Sic transit gloria mundi!
Utolsó kommentek