Hobbiszakács

Irány Stavanger!

Skandikamera / Hobbiszakács

Válogatott fotók és gaszturbálások Stockholmból

Utolsó kommentek

Címkék

Miért fõzzünk?

2008.04.25. 08:00 :: Hobbiszakács

Eheti vendégem stsmork, a Kispad nevű, anglo-, techno- és gasztrofil blog főzési, Perl-programozási és írországi ügyekben jártas szerkesztője, aki a kezdeti nehézségekről szóló élményeit osztja meg velünk:
Hobbiszakácsi pályafutásomat életem párja indította el. A kezdet kezdetén ugyan még õ is fõzött, de azután egyre gyakrabban fordult elõ, hogy vacsoraidõben "mindjárt nekiállok fõzni, de elõtte pihennem kell egy kicsit" felkiáltással magához vett egy újságot és végigheveredett a kanapén, miközben én az éhségtõl kocogó fogakkal választhattam: átveszem a konyhában az ügyek intézését, vagy éhen veszek.
Kezdettõl fogva tetszett a dolog, már csak azért is, mert az egész napos számítógép elõtti ücsörgés után üdítõ dolog volt végre állni, ide-oda járkálni, végre csinálni valami kézzel foghatót is. A szakácskönyvekkel eleinte hadilábon álltam, fõleg a receptek olyan kitételei akasztottak meg, hogy "ízlés szerint sózzuk-borsozzuk" vagy "forró sütõben ropogósra sütjük". Miféle mennyiség az, hogy "ízlés szerint", hány fokos a "forró sütõ" és honnan lehet tudni, hogy ropogós-e az étel vagy sem? Miért nem írják le kerek-perec, hogy 0,25 gramm, 220 Celsius, vagy tizenötös fokozat a Rockwell-féle keménységmérés C skáláján? Kis idõ kellett hozzá, amíg rájöttem, hogy ezek merõben szubjektív fogalmak, és még több idõ, mire azt is kitapasztaltam, hogy nekem mit jelent az ízlés szerinti mennyiségû só és bors, a forró sütõ, vagy a ropogósra sült étel.
Alapvetõ igazságtalanságnak tartom, hogy a szakácskönyvek mindig csak egyetlen elkészítési módot írnak le, azt, hogy hogyan kell az ételt helyesen megfõzni. Egy kezdõ szakács azonban gyakran eltol ezt-azt, és az így kapott étel tulajdonságairól a szakácskönyvek mélyen hallgatnak. Szívesen olvastam volna az "A száz legnépszerûbb recept elrontásának tíz leggyakoribb módja" címû hézagpótló munkát, hogy ne nekem magamnak kelljen kitapasztalnom, milyen az, amikor szétfõ a tészta, a krumpli belül kemény marad, a hús pedig rágósra sikeredik. Tudomásom szerint ezt a könyvet ezidáig senki sem írta meg; aki szakácskönyvírásra adja magát, az nem ereszkedik le a teljesen kezdõk szintjére.
Szerencsére hamar túltettem magam a kezdeti nehézségeken, és átlépten a fejlõdés következõ stádiumába, a túlzásba vitt fûszerek korszakába. Ide azok a hobbiszakácsok tartoznak, akiknek már van egy kis önbizalmuk, és úgy gondolják, hogy kedvenc fûszereik mennyiségének minden határon túli növelésével az ételek minõsége tovább fokozható. Én konkrétan a fokhagymáról és a csiliporról gondoltam így, de ismerek olyat is, akit a római kömény iránt táplál gyengéd érzelmeket. Megintcsak hosszas kísérletezés és megszámlálhatatlanul sok gerezd fokhagyma elfogyasztása után jutottam arra a felismerésre, hogy egy bizonyos mennyiségnél többet egyszerûen nem érdemes az ételre tenni, mert nem változtat tovább az ízén.
A harmadik stádiumban - a kényszeres receptmódosító korszakra gondolok - már bátran és gátlástalanul felülbíráltam a szakácskönyvben leírtakat, a saját ízlésem szerint. A végeredmény ehetõ és gyakran finom is lett, de ha egy késõbbi alkalommal történetesen pontosan követtem az elõírásokat, akkor rendszerint kiderült, hogy így még finomabb. Igazából egyetlen olyan recept akadt eddig, amin komolyabb módosításokat végeztem és az én változatom sikeresebb lett, mint az eredeti, a sonkába tekert fetás csirke.
Arra is viszonyag hamar rájöttem, hogy megéri a fáradtságot a jó minõségû, friss alapanyagok beszerzése. Ha jók a hozzávalók, akkor nagyot hibázni már nem nagyon lehet. Nem azért nem eszem mikróban melegíthetõ készételeket, mert félek az E-számoktól, hanem mert tapasztalatból tudom, hogy minimális erõfeszítéssel és kis odafigyeléssel sokkal finomabbat lehet fõzni; érdemes hát rászánni az idõt. Marokkói nyaralásunk alatt - egy-két szerencsés kivételtõl eltekintve - rosszabbnál rosszabb kajákat ettünk, hiába próbálkoztunk minden alkalommal másik étteremben. Aztán otthon vettünk egy szakácskönyvet, megfõztük belõle a marokkói specialitásnak számító tajine-t, és sokkal-sokkal finomabb lett, mint bármi, amivel a nyaralás alatt etettek minket. Pedig nem is csináltunk semmi különöset, csak azt és annyit raktunk az ételbe, amit és amennyit a recept leírt.
Ahogy teltek-múltak az évek, lassanként a konyhánk felszerelése is átalakult. Elõször a mûanyag konyhai eszközök tûntek el; befogták õket a fûszerek, vagy egyszerûen használat közben eltörtek. Volt egy mûanyagból készült fokhagymanyomónk, az kb. két hétig bírta. Ezután következtek a teflon edények, a gyakori használattól ugyanis hámlani kezdett róluk a bevonat. A mûanyag nyelû fém evõeszközök viszonylag sokáig bírták a strapát, de a végén azok is elhajlottak. Ami mostanra megmaradt, az mind porcelán, mázas cserép, zománcozott öntöttvas, de leginkább is rozsdamentes acél, mint egy mûtõben. A tíz évvel ezelõtt vásárolt, öntöttvas betétes acél fazekaink még ma is olyanok, mintha újak lennének, pedig minden nap használom õket.
Az én számomra a globalizáció legnagyobb elõnye az, hogy közelebb hozta hozzánk a távoli népek konyáit. Az olívaolajról és az olajbogyóról gyerekkoromban annyit tudtam, hogy az ókori körögök háborúztak érte, de fogalmam se volt, hogy milyen az íze, vagy hogy néz ki. De brokkolit, spárgát, padlizsánt, cukkinit, füstölt lazacot, tintahalat, kapribogyót, bazsalikomot, koriandert és mentát is felnõtt fejjel ettem elõször. Én is húslevesen, rántotthúson meg sültkrumplin nõttem fel, mint Magyarországon mindenki más, és bár ezeket most is szeretem, nekem rettenetesen unalmas lenne egy egész életen át ugyanazt enni. Ha külföldre utazom, igyekszem a helyi szokások szerint étkezni (kivéve az Egyesült Államokat, ahol mindent agyoncukroznak), abból a megfontolásból, hogy ilyesmit odahaza úgysem eszem, és nagyon meglepõdtem, amikor elõször szembesültem vele, hogy az emberek többsége ezzel egyáltalán nincs így. Amikor egyszer egy package tour keretében Krétán jártunk, egy olyan üdülõfaluban, ahová repülõgépszámra hordják az ír turistákat, csalódottan láttuk, hogy a helyi vendéglátóipari egységek konyhái csupa Irish breakfastot, sirloin staket meg sültkrumplit ontanak magukból, amit természetesen csapolt Guinnessel öblíthettünk volna le. Mindezt azért, hogy a kedves vendég otthon érezze magát.
Végül egy saját recept, amelyet az esõs-borongós ír vasárnap reggelekre kísérleteztem ki, fáradtságos munkával. Kell hozzá egy darab tegnapi bagett, három darab holland paradicsom (az a fajta, ami olyan piros, mintha érett lenne, de teljesen kemény és savanyú, mint az ecet; Írországban csak ilyet kapni), edami sajt, extraszûz olívaolaj, szárított bazsalikom, só és bors. A bagetteket elõször arasznyi hosszú darabokra vágjuk, majd a darabokat hosszában ketté, és az így nyert szeleteket grillsütõben mindkét oldalukon kicsit megszikkasztjuk. Amikor már megszáradtak, de még nem kezdtek el pirulni, kivesszük õket és a lapos felüket megkenjük extraszûz olívaolajjal. Az így elõkészített kenyerekre szeletelt paradicsomot rakunk, megszórjuk szárított bazsalikommal, sajtot reszelünk rá és addig grillezzük, amíg a sajt a tetején megolvad és foltokban elkezd barnulni. Méregerõsre fõzött, cukrozatlan Darjeeling teával és az aznap reggeli Observerrel tálaljuk.
Képek: tiglis (www.tiglis.hu)

7 komment

Címkék: gasztrovendég sonkába tekert fetás csirke miért főzünk

A bejegyzés trackback címe:

https://hobbiszakacs.blog.hu/api/trackback/id/tr100433047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

keszvagyok 2008.04.25. 18:57:39

Ugyan én nem szoktam főzni, és ide is a [ Kispadról jutottam, de remek írás, köszi érte.
Két észrevétel: az egyik az ókori körögök, a másik, hogy egy darab bagettet írsz hozzávalónak, azonban az elkészítésnél már bagetteKről van szó. ]
További jó sütés-főzést!

keszvagyok 2008.04.25. 18:59:02

Na, én is rossz helyre tettem a nyitószögletest...az észrevételhez akartam.

zsombor 2008.04.25. 20:02:45

remek poszt, ismerős fázisokkal. ha megírod a könyvet, megveszem.

warnew · http://viridis.hu 2008.04.26. 01:11:45

Nekem volt meg egy olyan korszakom is, mikor mindent egyforman foztem, ez nagyjabol egybeesik a tulfuszerezessel. Volt nehany alapreceptem, lusta voltam keresni, aztan a valtozatos alapanyagok (unalom es mit kuldott anyam a fagyasztomba) a tucatreceptek egyiket kaptak alapul.

Aztan mostmeg mar a tesztat es a peksutemenyt is magamnak csinalom, ami talan a lo masik oldala.

fauve · http://chaudfroid.blogspot.com/ 2008.04.27. 10:31:12

Olyan 4-5 éves korom óta mindig segítettem a konyhában a nagymamám vagy anyukám mellet kuktáskodtam.Majd szegény nagymama meghalt és anyukám sem főzött annyit.Kezdtem a gyorsan elkészíthető zacskós dolgokkal.Egyszer csak megszületett bennem az igény,hogy igazi ételt főzzünk és együnk ami egyébként is természetes volt a családunkban.Majd egyszer csak ott találtam magamat egyedül és 5 ember várta a vacsorát.Természetesen mivel jót akartam minden fűszert össze vissza szórtam bele amit csak találtam.Ez nekem nagyon tetszett és tizen évesen még a vajaskenyeret is fűszersóval és tabascoval ettem.
A nagy változást (bárki bármit mond,lehet szeretni vagy utállni) egy tv műsor hozta el,ahol egy pufi angol szőke srác otthon főzött a barátnőjének vagy a haverjainak.Ő pedig Jamie Oliver volt.Utána persze jött Nigella és a többiek.Ott láttam elösször,hogy mit mivel lehet kombinállni vagyis mivel érdemes:)
De a lényeg továbbra is az érzés volt,hogy együtt,magunknak.Nálunk az étkezés a piacon kezdődik ahol megvesszük a hozzávalókat vagy a kertben amikor leszedjük a zöldségeket.Utána jön a konyha,majd a terítés és az amikor leülünk akár ketten is enni.Most,hogy idősebb lettem persze késésben én is a metrón eszem meg a reggeli almámat,de amikor éhesnek érzem magamat akkor mindig másokkal akarok főzni és enni.

Az Öreg 2008.04.28. 10:24:46

Tisztelt Hobbyszakács,
Azt hiszem az Ír cserkész szövetség javaslatára, vezették be, az én időmben, a „különpróbák” közé a „szakács különpróbát”. A fiatalabbak talán nem tudják, de a különpróbákat elvégzőknek joguk volt a próba kis (textil) jelvényét, a cserkészing jobboldali zsebe fölé felvarrni.
A különpróbák valamilyen szakmához kötődtek, nekem, a szakács, a cipész, az asztalos, a takarító, és a kertész különpróbám volt.
A szakács különpróbához, hozzá kellett olvasni valamilyen szakácskönyvet, meg kellett írni egy családi receptet, otthon kellett gyakorolni, és a próba (vizsga) pld. Óbudán a „Kerék” vendéglőben volt. Az én próbámnak, a „Kalarábé főzelék, óbudai huszár rostélyossal” a receptje ma is megvan! (Ez egy pénteki böjtös egytál-étel!)

Hobbiszakács 2008.04.28. 19:13:33

Igen, a TV és számítógép előtti időkben számtalan dologra volt idő. Játékra is. A vakációkat például átgombfociztuk... Akkor az nagyon megfelelt szórakozásnak :-)
süti beállítások módosítása