Hobbiszakács

Irány Stavanger!

Hobbiszakács / Skandikamera

Válogatott gaszturbálások Stockholmból

Utolsó kommentek

  • Benikuty: Nyugodj békében Karcsi bácsi!/Arnold Károly/ Van abban valami szomorú üzenet, hogy nem jöttél át velünk a 2019-s évbe... (2019.01.20. 20:18) Melléfogás
  • Attilajukkaja: @Mormogi Papa: Miért? Mi a gond a paprika színével? :o))) (2019.01.18. 09:21) Melléfogás
  • Mormogi Papa: Egy szó mint száz: ez a Janka - lett légyen szlovén, tót vagy nímöt - nem éppen Cool :-) A szlás magyarázatával még adós vagyok. Nemigen lelem magyar tükörét, még a szótár is csak a "kb. ezt jelent... (2019.01.17. 19:27) Melléfogás
  • Mormogi Papa: @Hobbiszakács: Mindenesetre: "Un homme averti en vaut deux" vagyis "Forewarned is forearmed" (Az utóbbit nekem is ki kellett keresnem egy kétnyelvű szólásmondás tárból :-P) Annál is inkább, mivel a... (2019.01.17. 13:58) Melléfogás
  • Mormogi Papa: @"saját levében": Szerintem ékesszóló tény, hogy az itteni LIDL kínálatában még nem találkoztam ezekkel. Számomra a legrosszabb konzerv a honvédségnél jutott: állítólag krumplifőzelék volt benne. Ta... (2019.01.17. 13:07) Melléfogás
  • Mormogi Papa: @"saját levében": Ha mondjuk fémből lenne (az újabb képeken látszik: műanyagból készült), akkor alkalmas lehetne a puli kutyák szőréből bogáncs kiszedésére. Talán. (A "Paksi mogyoró" eltávolítása má... (2019.01.17. 12:49) Kitalálós poszt - Egy hasznos eszköz
  • Attilajukkaja: @"saját levében": Tapasztalataim alapján a török és a balkáni konyha nagyon finom. Már ha tényleg eredeti. :o) Amúgy volt nálunk Magyarországon egy spanyol diák néhány hétre, és jobb híján magyar k... (2019.01.16. 16:36) Melléfogás
  • "saját levében": Nagyon rendes tőled hogy helyettünk is megkóstoltad! Ezek az ételek török meg balkáni eredetűek, lehet hogy a Lidl megtalálta az eredeti receptet! (2019.01.16. 14:01) Melléfogás
  • "saját levében": Szerintem ez egy szép tárgy! És örökéletű! Sok egyéb dologra is jó lehet, csak most hirtelen nem jut eszembe hogy mire is... (2019.01.16. 13:59) Kitalálós poszt - Egy hasznos eszköz
  • Attilajukkaja: @Benikuty: Ezt a válaszodat nem fogadom el. Ezennel le is zárom ezt a beszélgetést! (2019.01.14. 19:55) Melléfogás
  • Benikuty: @Attilajukkaja: szerintem határozott választ kaptál, ezt mismásolásnak venni, igazi női logika "terméke" :D (2019.01.14. 18:39) Melléfogás
  • Attilajukkaja: @Benikuty: Elfogadom a mismásoló válaszodat, ... de csak Neil Young miatt. (2019.01.14. 18:36) Melléfogás
  • Benikuty: @Attilajukkaja: azt várhatod, hallgass inkább zenét: www.youtube.com/watch?v=LQ123T3zD2k&start_radio=1&list=RDLQ123T3zD2k (2019.01.14. 16:50) Melléfogás
  • Attilajukkaja: @Benikuty: ??? Akkor világosíts fel! (2019.01.14. 15:53) Melléfogás
  • Benikuty: @Attilajukkaja: Sejtem, mire gondolsz!" Azt te csak hiszed... :D (2019.01.14. 15:46) Melléfogás
  • Utolsó 20

Címkék

Paprikás csirke az Északi-sarkon (3)

2008.05.05. 08:00 :: Hobbiszakács

2006. április 11. (tg)
10:00 – Arra ébredek, hogy dörömbölnek az ajtómon. Bojarszkij és Vika az, követelőznek, hogy azonnal fizessem be az expedíció részvételi díját. Megteszem. Nehéz szívvel válok meg a rengeteg pénztől. Amint átvették, se szó, se beszéd, mennének is el. Megállítom őket: Bojarszkijnak átadok egy üveg körtepálinkát, Vika meg kap egy üveg lapos Unicumot. Ettől kedvesebbek lesznek, sőt Bojarszkij elkezd végre érdemben foglalkozni velem, és átnézi a felszerelésemet. Először csak hümmög, aztán mosolyogni kezd. „Ilyen felszereléssel a játszótérre sem engednélek ki” – mondja, mire kinyílik a zsebemben a bicska. Sorolja, mi minden hiányzik. Már csak néhány óra van az indulásig, addig mindent pótolnom kell. Nem értem, miért nem voltak képesek ezt akkor elmondani, amikor még otthonról, a fûtött, biztonságos budapesti lakásomból kérdeztem őket. Bojarszkij elhúz: az ő gépe most indul. Előremegy a Borneóra, hogy a csapat számára előkészítse a terepet.
11:00 – Fokozódik a hangulat a felszerelésem körül. Időközben felbukkant Szerov, és két új szereplő: Vagyim, aki a segéd-expedícióvezető lesz, valamint Alekszej, az expedíciót szervező cég helyi képviselője. Már alig férünk el a szobámban. Mindannyian szörnyülködnek a felszerelésem hiányosságain, ami néhány jogos észrevételen kívül kezd eltúlzott lenni. Hál’ istennek a megoldást keresik: kapok tőlük egy termoszt, amibe majd a vizeletemet ereszthetem éjszakánként, két polifoamot, valamint köteleket és karabinereket. Amit nem tudnak a saját készletükből átadni, azt egy helyi boltban kell beszereznem. Rohanok vásárolni, miközben a házunk előtt már menetkészen áll a busz, hogy mielőbb elinduljon velünk a repülőtér felé.
15:00 – Az elmúlt néhány órában, úgy éreztem, sikerült mindent beszereznem, ennek ellenére kezdek nyugtalan lenni. Amint kiértünk a repülőtérre, az expedícióvezetők harmadszor is leellenőrizték a csomagomat, és még mindig találtak hiányosságokat. Új termoszt, sapkát meg hasonló dolgokat kellett még beszereznem. Konszenzus volt közöttük, hogy a kilenc napot nagyon nehezen fogom végigcsinálni. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mi lesz, ha bármit elhagyok a jégmezőn, csak annyi volt a válasz: meghalsz.
Ráadásul a technika sem tökéletes. A saját fényképezőgépem elromlott, úgyhogy Tamás kameráját kell használnom, amit egyáltalán nem ismerek. A mobiltelefonnak is búcsút inthetek, mostantól csak a ma reggel megszerzett Iridium mûholdas telefonnal tudok majd kommunikálni, aminek a mûködése egyelőre szintén rejtély számomra, és amikor végre sikerül kapcsolatot létesítenem, akkor meg folyamatosan akadozik az adás. Édesanyámmal próbáltam beszélni, de alig értettem valamit. Szerov szerint északon, ahol már nem árnyékolnak a hegyek, sokkal jobb lesz a vétel. De most már indulni kell: az AN–74 turbinái felbőgnek, a csomagok a helyükön, és az expedíció tagjai sorra tûnnek el a gép gyomrában. Kezdődik a kaland, innen most már tényleg nincs visszaút…
16:30 – Zúg a gép, mindeddig egyenletesen zajlott az utunk. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk a komor Spitzbergákat, kitisztult az ég, egyre kevesebb felhőt lehetett látni. Az acélszürke óceánon egyre több jégtábla bukkant fel, ahogy haladtunk észak felé, majd hamarosan mindenütt a jégpáncél kezdte el uralni a tájat. Hosszú barázdák szántják a végeláthatatlan, fehér jégmezőt, helyenként kisebb-nagyobb torlaszok emelkednek. A nap élesen süt. Idebenn meleg van, ínycsiklandozó illat terjeng, hamarosan megkapjuk az estebédünket. Rizses húst, salátát és mandulás zselét szervíroznak, de olyan minőségben, amivel sok légitársaság első osztályán sem lehet találkozni. Kedélyesen ebédelünk az örök jég birodalma felett – innen nagyon egyszerûnek tûnik minden. Olyan messzinek érzem Peary, Amundsen és Scott megpróbáltatásait, mint még néhány napja otthon, amikor egy karosszékben ülve, a meleg szobában barátkoztam a sarkvidék borzalmakkal teli világával.

 

 

20:12 – Megérkeztem a Borneóra. A leszállás iszonyú volt. Amikor a gép süllyedni kezdett a jégmező felé, úgy éreztem, meg sem akar állni, egészen az alatta hömpölygő, négyezer méteres tenger fenekéig. Nem volt megnyugtató a tudat, hogy a repülőnk az egy-másfél meter vastagságú, barázdákkal szabdalt jégre készül leereszkedni. Ráadásul az időjárás is megváltozott: felhők borították az eget, a turbulencia ide-oda hajigálta a gépet, és amikor előbukkant a jégbázis, az emberi civilizáció egyetlen helye az örök jég birodalmában, nem hittem a szememnek. A Borneó kifutópályáját olajoshordók jelezték. Az AN–74 kerekei recsegve csapódnak a jégnek, a gép összevissza rázkódik, alig képes megállni. Amikor kiszállok a repülőből, arcul csap a sarkvidék jeges szele, alig kapok levegőt, fuldoklom a magas páratartalomtól. Amint túl vagyok az első sokkon, feltárul előttem a jégbázis, ami néhány, nagyméretû kék sátorból áll, körülöttük hómobilok és két narancssárga helikopter. A bázis körül kutyaszánokkal hajtanak.

 

Szóval ez a Borneó, az emberi élet utolsó végvára az Arktiszon. A bázist oroszok üzemeltetik, története az 1920-as évekig nyúlik vissza. A Szovjetunió ekkor döntött úgy, hogy jelentősebb erőfeszítéseket fog kifejteni az Északi-sarkvidék kutatásában. Létre is hozták az első, jégre telepített, „úszó” bázisokat, amelyeket fantáziadús nevekkel láttak el, mint Északi-sark–18, Északi-sark–22, meg hasonlók. A bázisok ad hoc jelleggel mûködtek, főleg kutatók és a titkosszolgálat emberei népesítették be őket. A vasfüggöny lehullása után, mikor Oroszország elkezdhette felfedezni magának a piacgazdaság szépségeit, a Moszkva melletti Vnukovo repülőtér vezetői úgy döntöttek, nem hagyják kihasználatlanul az Északi-sarkvidék üzleti lehetőségeit. Átvették az úszó jégbázisok üzemeltetését azzal a céllal, hogy expedícióknak, kutatóknak és egyszerû turistáknak kínálhassanak szolgáltatásokat. Kialakították a légiközlekedési infrastruktúrát, magas minőségû rádió- és mûholdkapcsolatot létesítettek, és állandó személyzetet rendeltek ide. Az elsők között érkezett egy afganisztáni veterán rádiós is, akinek a tálibok ellen folytatott harcokban „Borneó” volt a hívójele. Ezt használta itt, az örök jég birodalmában is, ami aztán magára a bázisra is ráragadt. Azóta szokás, hogy a bázis késő őszi megnyitásakor jégkaput emelnek, amelyet teletüzdelnek ananászokkal.
Nem sok időnk van nézelődni, vezetőink egy fûtött sátorba tessékelnek bennünket. Kolbászos kenyérrel, keksszel és teával kínálnak. Egészen otthonosan érezzük magunkat, amikor belép Bojarszkij, akinek szakállát jégcsapok borítják. Vigyorog, ami nem túl jó előjel. Bejelenti, az AN 74-ből kirámolták a felszerelésünket, tehát már semmi nem tarthat vissza minket attól, hogy odakinn felverjük sátrainkat, és felkészüljünk az első sarkvidéki éjszakára. Mindannyian jókedvre derülünk a vicces bejelentés hallatán, de Bojarszkij már nem nevet. A hangulat a szó szoros értelmében megfagy. Nem marad más választás, mint kimenni, és szembenézni azzal, amiért idejöttünk. Rudyval együtt felállítjuk a sátrat, ami nem egyszerû mutatvány. Üvölt a szél, és a magas páratartalom miatt a kesztyûnk mindenhez azonnal odafagy. A sátrat hosszú jégcsavarokkal erősítjük a talajhoz: 20-30 centit ásunk a hóban-jégben egy lapáttal, ami szintén a felszerelés része, és a szán súlyát növeli. Bojarszkij önelégülten figyeli mutatványunkat, majd mikor elkészülünk, kijelenti: „Nagy valószínûséggel ilyet soha nem kell csinálnotok. Odakint vastag lesz a hó, amibe elég, ha a síléceiteket beledöfi tek. Ez fogja majd tartani a sátrat. De ezt is meg kellett tanulnotok, ki tudja, mit hoz a jövő?”

 

Miután nagy nehezen felállítottuk éjszakai lakhelyünket, berendezkedünk. Még egy pillanatra kimegyek valamit elrendezni, amikor kutyaszán farol be előttem. A szánról leszáll egy jelentéktelennek tûnő ember. Üdvözöljük egymást, váltunk néhány udvarias szót, mire a fi ckó nyújtja a kezét. „Második Albert” – mondja. Én is nyújtom a kezemet, és azonnal rávágom: „Első Gábor.” A fickó elgondolkodik egy pillanatra, aztán felnevet: monacói hercegként még nem hallott az európai arisztokráciában eddig ismeretlen magyar uralkodóról, de feltétlen örömét fejezi ki a találkozó kapcsán.

Aztán a herceg fogja magát, és mint minden más, rendes sarkvidéki utazó, felállítja sátrát, és nekiáll benzinfőzőjén vacsorát készíteni.
Itt az ideje pihenni.

1 komment

Címkék: paprikás csirke az északi sarkon Turóczi Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://hobbiszakacs.blog.hu/api/trackback/id/tr19448766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fűszeres Eszter · http://fuszereslelek.blogspot.com 2008.05.05. 15:08:43

Mindig ámulok, hogy mennyi embert vonz az Északi-sark. Olvastam egyszer egy fickóról, aki úgy érezte nem férfi, ha nem dolgozik 3 hónapot egy halászhajón az északi tengeren.
Biztosan a tesztoszteron okozza :-D