2006. április 20. (tg)
8:47 – Reggel hatkor bontottunk tábort, szerintem senki nem aludt éjjel. A helymeghatározás szerint nem volt negatív áramlat, tehát csak néhány száz méter választ el bennünket a „világ tetejétől”. Ráadásul a felhők is elvonultak, és sziporkázó napsütés fogad minket. Elindultunk Bojarszkij nyomában, vakon követjük őt. A GPS jelzései után kell mennünk, ugyanis az állandóan változó jégmező miatt semmilyen oszlop vagy emlékmû nem jelzi a Sarkpontot. Jégtorlaszokon kell átküzdeni magunkat, türelmetlenségünket már nem lehet fokozni.
Akarva-akaratlanul kémleljük horizontot, és bukdácsolunk Bojarszkij nyomában. Kiérünk egy laposabb terepre, amikor vezetőnk megáll, és felkiált: „Megvan!” Köré gyûlünk, mindannyiunk tekintete a GPS képernyőjére mered: 89° 99’ 99’’. Az Északi-sarkon állunk! Minden eddigi konfl iktusunk, problémánk egyszerre megszûnik, elérzékenyülünk. Lábamból kimegy az erő, térdre rogyok. Sikerült! 6 óra 50 perckor elértem a világ tetejét. Alig telik el néhány pillanat, és az elgyengülést követően soha nem tapasztalt erő árad el a tagjaimban: úgy érzem, ha ez sikerült, akkor már semmi nem jelenthet akadályt az életben.
Azonban nem marad sok idő az agonizálásra: a távolban felmorajlanak egy közeledő helikopter rotorjai. Közelít, hogy visszaszállítson minket a Borneóra. Épp annyi időm marad, hogy megmelegítsem a paprikás csirkét, és felkínáljam expedíciós társaimnak. Egy pillanat alatt fogy el, és hihetetlen dicséretekben részesülök – ami, azt hiszem, inkább az elmúlt tíz nap nélkülözéseiben a civilizációs megnyilvánulás iránt érzett hála, mint a szakácstudásom érdeme. Rögtönzött lakománk után előkerülnek az ünnepi italok, és semmi perc alatt megisszuk a regimentnyi katona lerészegítésére is elegendő szeszt, köztük Szakál tanár úr jászberényi szilvapálinkáját is, amelyet elutazásom előtt kaptam tőle.
Szánjainkat bepakoljuk a helikopterbe, majd a levegőbe emelkedünk. Távolodik alattunk a jégmező, ami az elmúlt napokban otthonunk volt. Hihetetlen felülről látni azt a helyet, ahol többször életveszéllyel álltunk szemben. Fentről annyira egyszerûnek tûnik minden. Elgondolkodtató, hogy alig háromnegyed óra alatt tesszük meg azt az utat vissza a Borneóra, amelyet tíz, embert próbáló nap iszonyú viszontagságai árán tudtunk csak leküzdeni. A visszaút során mindvégig könnyeimmel küszködtem.
A Borneó kék sátrai és a nyüzsgő élet maga volt a civilizáció csúcsa az elmúlt napok után. Bementünk az egyik sátorba, ahol az eddig nélkülözött meleg fogadott bennünket. No meg hatalmas tálakon kaviár, poharakban pezsgő és vodka. Eufória uralkodott el az egész társaságon: egyesek üvöltöztek, mások önfeledten röhögtek, de volt, aki sírt. Thierry egészen egyszerûen magába roskadt. Én azonnal megragadom a telefonomat, és elkezdem közölni a hírt az otthoniakkal: harmadik magyarként kitûztem másodszor is hazánk lobogóját a földgolyó tetején, és a világon elsőként északi-sarki lakomát készítettem. Elérem jászberényi alma materemet is, és szaggatottan bár, de átadom üdvözletemet. Vezetőink diplomát osztanak ki, amelyben tanúsítják, hogy elértük az Északi-sarkot. Újabb eufória-hullám csap fel, amit már csak az fokozhat, hogy megjelenik néhány dobozos sör. Pár napja még egy fél házat is felajánlottak volna érte. Magam elé teszem, fejemben a Kék Duna keringő dallamai szólnak. Öt percig bámulom a dobozt, majd lassan, módszeresen felnyitom. Aztán felemelem, és két korttyal felhajtom az egészet, mint egy állat.
[...]
A mulatozás kellős közepén halljuk a repülő turbináit. Értetlenül nézünk körbe, az expedícióvezetőkben és a Borneó munkatársaiban megfagy a vér. A bázisparancsnok érkezett meg. Belép a sátorba, és nem kell sokat mérlegelnie, hogy felmérje a helyzetet: nem volt ember, aki meg bírt volna állni a lábán. Nagy levegőt vett, és szinte átmenet nélkül üvölteni kezdett. Az egész kutatószemélyzetet a sárga földig lehordta: a leszállópálya elhanyagolt, a bázis oldalára feltorlódott a hó, a berendezések szanaszét hevernek. A hosszas üvöltözés után a kutatók még hosszasabb tudományos magyarázatot adtak. Bár a bázisparancsnok szemöldöke összeráncolt maradt, lassan engedett az embereinek, és kénytelen-kelletlen elfogadott egy kétdecinyi vodkát, amit, továbbra is spártai szigorral az arcán, két kortyra felhajtott. Az első poharat követte a második, mígnem ő is olyan részeg lett, mint az egész csapat.
Időközben felfedeztem a Borneó kommunikációs központját, ami egy narancsos dobozokon álló padból, egy laptopból és két telefonból áll. Ember sehol. Most már nem csodálkozom azon, hogy a jégről miért volt ilyen nehéz elérni őket, és az utánpótlás szállításakor a pontos koordináták ellenére miért landolt a helikopter két kilométerre a táborunktól…
Időközben felfedeztem a Borneó kommunikációs központját, ami egy narancsos dobozokon álló padból, egy laptopból és két telefonból áll. Ember sehol. Most már nem csodálkozom azon, hogy a jégről miért volt ilyen nehéz elérni őket, és az utánpótlás szállításakor a pontos koordináták ellenére miért landolt a helikopter két kilométerre a táborunktól…
Éjszaka indul vissza repülőnk. Lassan magunk mögött hagyjuk a sarkvidéket. Háromszor vacsorázom, majd elalszom.
2006. április 21. (tg)
Reggel egy vágott szemû asszony kopogtatott az ajtómon, és beadott egy tiszta törülközőt. Szükség is lesz rá. Éjjel kettő óra körül érkeztünk meg Longyearbyenbe, és az első utam a zuhanyzóba vezetett. Egy órán keresztül sikáltam az elmúlt napok mocskát. Meglepve vettem észre, hogy nem úsztam meg sérülés nélkül ezt a kalandot: a fülemen, orromon, két kezemen fagymarások vannak. A tûzkeresztség emlékét, úgy tûnik, már életem végéig magamon kell viselnem – mint bármelyik, valamirevaló sarkvidéki kalandornak.
Utolsó kommentek