Idegenben más az étel neve, a kinézete és az íze. Az első karácsonyi svédasztalomon még „átugrottam” a halakat, de a következőn már a lazacból is szedtem. Szerencsémre akadt egy jótét lélek, aki figyelmeztetett arra, hogy a pácolt lazac mártás nélkül fabatkát sem ér. Harmadszorra a mustárban pácolt heringet is megkóstoltam. Az osztriga után pedig - finom Sancerre borral, mert a tenger gyümölcse a hegy levével érzi jól magát - hátat ugyan nem fordítottam a májas-véres hurkának, de rájöttem arra, hogy biceg az a konyha melynek hiányzik a tengeri élőlényekre alapozott része.
Garnélahalászat - a felvételt a dél-svéd partok melletti Koster-tengeren készítettem
A tapasztalatom nem egyedi, hiszen az átlag (magyar)ember számára a rák ma is csak rák, és a kagyló az kagyló. Pedig csak a legközönségesebb éti rákból, a garnélából több fajta van, mint például a fűrészes, a homoki, az ostoros és a tigrisgarnéla. Kagylóból is van egy csomó: fekete, kék- és új-zélandi zöldkagyló, valamint vénuszkagyló, szőnyegkagyló, szívkagyló, borotvakagyló, szakállas lókagyló és a sztár, a nagy fésűkagyló, alias Szent-Jakab kagyló. Mindezt Piazza Gabriella és Hoitsy György könyvéből tudom.
A Magyarországon is kapható tengeri és édesvízi rákokra, kagylókra, csigákra és tintahalakra szakosodott, magyar szakácskönyv a nyersanyagot a részletes leírástól, a kiválasztáson, a fűszerezésen, a speciális hőkezelésen keresztül a köret- és a borválasztásig kíséri.
A válogatott fogások csillagos éttermek étlapjára kívánkoznak: „Pezsgős nyelvhal-krémleves grillezett, kakukkfüves nagy fésűkagylóval”, „Szuronycsiga mascarpone-krémes, gyömbéres szósszal”, „Habzóboros tojásbundában sült új-zélandi zöld kagyló”, „Kalmártintával színezett rizottó éti ostorgarnélával és apró kalmárral”, vagy éppenséggel „Paprikás-szezámmagos bundában sült éti csiga csípős mártogatóssal”.
Mmmmm...
Utolsó kommentek