A Stockholmi Egyetem díszterme, az Aula Magna zsúfoltságig megtelt. Az Einstein-frizurás, fehérhajú vendéget, az idei irodalmi Nobel-díjas sir Vidiadhar Surajprasad Naipault egy, az alkalom tiszteletére indiai viseletbe öltözött tanársegéd mutatta be.
Naipaul indiai menekült szülők gyereke, 1932-ben született Trinidad szigetén,1953-ban bölcsészdiplomát szerzett az Oxfordi Egyetemen. Sajátos stílusát az irodalmi mintákat és divatokat figyelmen kívül hagyva alakította ki. A brit irodalomnak tett szolgálataiért Naipault 1990-ben Erzsébet királynő lovaggá ütötte.
Taps. Naipaul feláll, megköszöni a bemutatást. Zsebéből összehajtott papírlapot vesz elő. A mikrofon túl magasan van, alig hallani mit mond. Cipőkopogás. A Nobel bankett legmerészebb dekoltázsáról ismertté vált feleség átvág a színpadon, és határozott mozdulattal legörbíti a nyöszörögve engedelmeskedő mikrofont.
– A bevezetőt sajnos nem tudom megismételni, az már történelem - szabadkozik Naipaul. - Most pedig felolvasom az 1964-ben írt esszémet. Jázmin a címe.
“Trinidad kicsi volt, távoli és jelentéktelen. A könyvek távolról jöttek, csak képzeletet kínáltak. Dickens leírását Londonról elutasítottam, hőseinek az általam ismert emberek hangját adtam, és azokban az épületekben és utcákban lakattam őket, amelyeket én ismertem. Az adaptálás folyamata automatikus és folyamatos volt. Dickens szitáló esőjét tropikus felhőszakadássá változtattam, a havat és a ködöt elfogadtam mint konvenciót, megegyezésből fakadó szabványt. Elutasítottam mindent, ami megpróbálta kiszakítani a jellemeket a kitalált világból, melybe őket helyeztem. A könyvekhez fordultam fantáziáért; ugyanakkor a valóságot igényeltem. […]
Az egyedüli társadalmi megoszlás, amit ismertem az a gazdagok és a szegények közötti volt, és minden olyan társadalom, mely kidolgozottan rendezett volt, testetlennek és idegennek tűnt. […] Átültethettem Dickenst Trinidadba; de az lehetetlennek tűnt, hogy az általam ismert trinidadi élet valaha könyvvé váljon. Amit az idegen regényekből sikerült átültetni, az egyből megszűnt idegenné lenni. David Copperfield működött, Mr. Pickwick és a klubja nem. Maupassant működött, Balzac nem.
Oxfordban az angol tanfolyamnak kevés köze volt az irodalomhoz. Ami megmaradt az Gulliver utazásai, valamint Marlowe és Angus Watson írásai. És Shakespeare, aki talán az egyedüli egyetemesen megértett szerző. Hosszú távon minden író magányos; legfeljebb az segítheti, ha van hagyománya. Az angol nyelvet birtokoltam; a tradíciót nem.
Évekkel ezelőtt előkelő családból származó idős hölgy vendége voltam Brit Guyanában. A politikai állásfoglalásunk lehetetlenné tette a hasznos beszélgetést.
A verandán levő dolgokról beszélgettünk és a régi időkről. Hirtelen leszállt az este. Ismerős illatot éreztem. A kertből jött. A virágot gyermekkoromból ismertem, mégsem tudtam a nevét. Megkérdeztem.
- Mi jázminnak hívjuk.
Jázmin! Számomra egy szó volt egy könyvből, egy szó amivel játszani lehetett, egy szó amit eltávolítottak a számomra ismerős növényzetből."
A hölgy vágott nekem egy ágacskát, amit a kihajtott gallérú ingem gomblyukába tűztem. A szállodáig sétáltam, közben szagolgattam. Jázmin, jázmin. De a szó és a virág túl sokáig létezett külön-külön a tudatomban. Nem állt össze."
Utolsó kommentek