Moszkvában negyven évvel ezelőtt, az Afganisztán szovjet megszállása miatt több ország által bojkottált nyári Olimpia évében jártam.
1980-ban kémiai kutatóintézetünk dolgozói előtt ritkaságszámba menő alkalom nyílt külföldi tanulmányútra jelentkezni. Túl jól hangzott, párttag sem voltam, ezért egy moszkvai egyetemet neveztem meg. A többiek olyan neves nyugati egyetemeket céloztak meg, mint a Sorbonne vagy a Harvard. A kéréseket két kivétellel visszautasították. Az egyik enyém, a másik a Dáné volt, aki főnök lévén több helyre aspirálhatott, ezért – miután jót nevetett a választásomon - a Sorbonne mellé beírta Moszkvát.
Három napnál hosszabb tapasztalatcserére csak a Központi Kémiai Intézet igazgatójának, Elena Ceausescunak az engedélyével lehetett külföldre utazni. Ilyesmire a tudós elnökfeleség egykori kollégái, a legöregebb laboránsok sem emlékeztek. Ritkán járt be, egyszer mégis sikerült összefutnom vele. A nagy árvíz alatt, azt hiszem 1975-ben, a hegyekben lezúdult esőtől megáradt Dimbovita kiöntéssel fenyegette Bukarestet. Sokadmagammal a hídon álltam, és borzalommal vegyes kíváncsisággal figyeltem a talpam alatt rohanó koszos víztömeget, amikor az intézet felől népes küldöttség érkezett. Lenuca a korlátba kapaszkodott, és a fővárost fenyegető áradatra meredt. Tekintetétől a hullámok meghunyászkodtak, és néhány nap múlva csak egy vékonyan csordogáló erecske emlékeztetett a csodatételre. (True story – ahogy az amerikaiak mondják.)
Azt, hogy az engedélyezett három nap helyett egy hétig élvezhettem szovjet barátaink vendégszeretetét, azt Dán mesterien megkomponált útitervének köszönhetem: vonattal Kolozsvár-Bukarest-Moszkva oda két nap, vissza megint két nap… Mi pedig elmentünk repülővel. Érvelés helyett megoldottuk a problémát. Magyarba ültetett román szóval deszkurkáltuk magunkat.
Az Otopeni repülőtéren utastársaink megrohanták a gépet. A sietős beszállókat a gép belsejébe terelték, mi pedig utolsókként az első osztályon kaptunk helyet. Nem első alkalommal repültem, a hatvanas években repülővel utaztunk Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Húsz percet tartott az út, kisgyermekként az ablaküveghez tapadva néztem a semmitmondó tájat és az előre-hátra sétáló bogot a farokszárnyat mozgató girbegurba dróton.
Moszkvában az Olimpia alkalmára épített vadonatúj Seremetyevó-2 repülőtéren landoltunk.
- Hova mennek? - kérdezte a határőr.
- Hát hova, ha nem Moszkvába! – kedélyeskedtünk.
Vállat vont, és bekanyarította az útlevelünkbe azt, hogy MOCKBA.
Ez volt az első rossz húzásunk.
Fogadtatásra hiába vártunk. Pedig még a hangosbeszélőn is bemondattuk, hogy megérkeztünk. Feladtuk a várást, és kiléptünk a novemberi éjszakába. A bejárat előtt egy fekete Volga állt. Bekopogtunk, a sofőr kiszállt, egy szó nélkül elvette a bőröndünket, és berakta a csomagtartóba. Robogtunk a hatalmas szovjet sötétségben. Eredménytelenül próbálkoztunk gyatra orosz tudásunkkal társalgást kezdeményezni. Biztos, hogy ránk várt? Vajon hova visz minket? Választ nem kaptunk. Hogyne, hogy írásban jelentse, miről beszélgetett velünk. Ez bevett szokás volt a szocialista táborban. Az intézetünk szekusa szombatonként beült Dán irodájába. Egy ilyen alkalom után szólt Dán, hogy nem ártana, ha írásban beszámolnék a tengeri sátorozásaimról. Arról hogy kikkel találkoztam, és miről beszélgettünk.
Hatalmas épület előtt álltunk meg. Dán elővette a kiszállásra kapott rubeljeit.
- Szkolko? – kérdezte.
Erre sem kaptunk választ. A sofőr kiadta a csomagjainkat, és elhajtott.
Az Universzitétszkájá szálloda lobbija üresen tátongott.
– Csak várni kell – mondtam, jelezve, hogy pedzem a dörgést.
Igazam lett. Megjelent egy jótét lélek, és lifttel felvitt az ötödik emeletre, ahol egy nyitott ajtajú szobába, a dezsurnaja szentélyébe vezetett. A szobánk kulcsa a duruzsoló szamovár melletti asztalon volt. Emberünk forró vizet eresztett a porcelán teáskannájába, és visszavonulót fújt. Moszkvát járt ismerőseink figyelmeztettek arra, hogy a látnivalókra jegyigénylést jó előre le kell adni, ezért a listánkat az asztalon hagytuk. Az enyémen az 500 méter magasságával sokáig „világrekorder” Osztankinói televíziós torony, a cirkusz és egy hokimeccs szerepelt. Dánnak nem voltak ilyen magasröptű kívánságai. Őt a Bolsoj, a Kreml múzeuma és a Tretyakov képtár érdekelte.
A szobánkról, melyben két ágy és egy íróasztal volt, eszembe jutott a kínai szállodák „rangsorolása”.
Az egy csillagos szállodai szobában a deszkapadlót maotorinával kezelik, szalmaozsákon alszol a falra tűzött, újságból kivágott Mao kép alatt.
A két csillagosban a föld maozaik, az ágy maotrác, a falon fekete-fehér Mao kép lóg.
A három csillagosban a padlót maokett borítja, rekamaon alszol a színes Mao kép alatt.
Dán nevetés helyett hol a fülére, hol a falra mutatott. Szerintem túltolta az óvatosságot.
Megettük az útra készített szendvics maradékát, és jó éjszakát kívántunk egymásnak.
(Folytatása következik.)
Utolsó kommentek