A házunk előtti kis téren egy középkorú nő eteti a varjakat.
- Állatvédőnek néz ki – mondta a múltkor a kutyás szomszédom. – Ha rajta múlna, betiltaná a madárijesztőket.
Szárnyát maga után húzó varjú figyeli távolról, ahogy a nő elseperi a havat, és kiszórja az elemórzsiát.
Nem annyira nőtől, mint a környező fákon és a hóhalmon gyülekező kosztosoktól tart. Joggal, mert a varjúsereg a terülj asztalkám közelébe se engedi.
Gondoltam, hogy kimegyek, és megetetem, amikor eszembe jutott Piszkos Fred.
Kisgyermek koromban kemény telek jártak a Kárpátok tövében. A didergő gerlék a birsalmafa ágain várták, hogy Édesanyám kirakja nekik az aznapi adagot. Egy délelőtt alvadt vérrel borított, megtépett szárnyú gerle landolt a konyhaablak párkányán. Elneveztük Piszkos Frednek. Nagyon éhes volt, mert a többi gerlével ellentétben az ablaknyitás zajára sem repült el. Alighogy becsuktuk az ablakot, a gerlék bukórepüléssel támadtak a jövevényre, és csak akkor szálltak vissza a fára, amikor az utolsó morzsával is végeztek. Úgy tartottam távol őket, hogy fakanállal ütögettem az ablaküveget, amíg Piszkos Fred jól nem lakott.
A fakanalas embergó eredményesnek bizonyult. Fred új mundért öltött, és a gerlék nemcsak, hogy befogadták, hanem vezetőnek kijáró tisztelettel övezték. Ebben a tisztségében elsőként kergette el az ablakpárkányra tévedt sérült gerléket.
Nem hibáztattam Fredet, ő csak a vadon szavára hallgatott. A madarak memóriája rövid. Az enyémmel még – hadd kopogjam le – nincs baj. Ezért nem nyúlok a sérült varjú hóna alá.
Utolsó kommentek