A stockholmi Friends arénába szóló akkreditálásaimkor választhatnom kellett: vagy fotósként a pálya szélén, vagy a "sajtópáholyban" ülök. Világos, hogy minden alkalommal a pälya szélét választottam
Szerény hatótávolságú fényképezőgépemmel a kapuhoz közel, az alapvonal mögé szoktam ülni. (A kép egy svéd - magyaron készült, rajta a svéd csatár, Elmander, én pedig félig takarva, mögötte.) A kényelmetlen kempingszék az egykori kispadot juttatta eszembe…
Szerencsés gyermekorom volt, egy házban laktam városunk első osztályú focicsapatának három játékosával: a hatalmas fejeseiről és partdobásairól híres Horațiu Moldovannal, Ivansuc Zolival, a legendás hírű jobbszélsővel és a játékmester Viorel Mateianuval, akinek úgy ragadt a labda a lábához, hogy Beckenbauer is megirigyelhette volna.
Vasárnap taxi jött értük, én meg teljesen véletlenül - zöld lódenkabátban és az iskolából hazafelé rugdosott kövek miatt többszörösen foltozott talpú félcipőben - épp a kapunkat támasztottam. Egy intésre a Pobeda lópokróccal leterített ülésén termettem. A húszezres férőhelyű stadion felé vezető úton, kezükben vékony, csőre csavart sportújsággal vonult a tömeg. (Ha nyertünk, akkor fáklyaként meggyújtották.) Néhányan felismertek, és a taxi ablakához hajolva integettek. Nem cseréltem volna a kínai császárral. A stadion nagykapuja kinyílt, a fiúk az öltözőbe, én pedig a pályára sétáltam, és a kispad végén ülve néztem a meccset. Tisztán emlékszem, a frissen nyírt fű illatára, a kollektív ujjongásra és nyöszörgésre. És arra, ahogy reszkettem az izgalomtól.
Akkoriban a foci férfias sport, a kispad pedig nem egy kényelmes fotelsor, hanem egy alacsony, tornatermi fapad volt. Az edző, a gyúró és a csapatból kimaradt játékosok kucorogtak rajta. Cserélni nem lehetett, ha valaki lesérült, addig csetlett-botlott, amíg vége lett a meccsnek. Hiába fetrengett, nem futott be tíz terapeuta hordággyal. Azóta nemcsak a cserejátékosok ültetése, hanem a szabályok is megváltoztak. Középkezdéskor például a labdát előre kellett gurítani, nem pedig hátra, mint manapság. És eltűnt a két zászló a pálya középvonala mellől. Klasszikus kérdés volt a bírói vizsgán: „Mit ítél ön, ha a labda a szögletzászlóról pattan vissza a pályára? És ha a felezővonalat jelző zászlóról pattan vissza?” (Választ a kommentbe kérek.)
... Körülnézek, a kollégákat keresem. A szögletzászló mellé telepedtek le: teleobjektív „ágyúikkal” csak onnan lehet az egész kaput befogni. Megrendelés híján magamnak fotózok, és a nagyokat figyelem. Alkalom bőven akadt, járt itt Ronaldinho, Neymar Jr., Ronaldo és persze a hazai kedvenc, Ibra, akit itt mindenki Zlatannak hív.
Ronaldinho
Neymar Jr.
Ronaldo: "Velem senki sem törődik?"
Ibra
Ronaldinho csúcskorában kapott helyet a Barcelonában egy apró termetű srác, aki még apróbb léptekkel tologatta maga előtt a labdát. Nem komplikálta túl a játékot, széles gesztusok nélkül, bokából passzolt. Hofit idézve, "volt neki egy trükkje": a partvonal mellett, a tizenhatossal egy magasságban járt, amikor előzetes figyelmeztetés nélkül elindult befelé, és a kinyúló lábak és a kapaszkodó kezek erdejében megtalálta azt a rést, amelyen keresztül bevágta a labdát a kétségbeesett kapus mellett a hálóba.
Messi
A svéd-argentin meccsnek vége, tódul a nép kifelé. Az egyik kolléga szólt, hogy hazavisz. Havas utakon hajtottunk, és csak bámultunk a Skandináv éjszakába, amikor feltette a költői kérdést.
– Vajon melyik bolygóról került hozzánk?
Utolsó kommentek