Első évben egy idős kutatóhoz osztottak be, aki rövid betegség után eltávozott a körünkből. A projekt, amit rám hagyott a tiszta nátriumbikromát előállítása volt. Az iparban a nátrium kromát és a kénsav reakciójával állították elő, ezért a bikromát bőven tartalmazott szennyeződést, azaz nátrium szulfátot. Átkristályosítással nem volt érdemes foglalkozni, mert mindkét anyag jól oldódik vízben.
- Megoldhatatlannak látszó probléma – mondtam Mónikának. Ötödéves vegyészhallgató volt, az államvizsga dolgozatát készítette nálunk. - Hiába próbálkozunk sósavval. Akkor nincs szulfát, de van klorid. A salétromsavval ugyanaz a helyzet. A megoldást krómsav jelentené, vagy egy olyan sav, amelynek nincs anionja – foglaltam össze a lényeget.
- Hogyan lesz ebből dolgozat? - kérdezte Mónika.
- Küzdve küzdj, és bízva bízzál – vigasztaltam. - Addig is, amíg kitaláljuk, menjük le a folyópartra, mert ide érzik a roston sült mititei illata.
A kerthelységben ott ült Pali bácsi, a szomszéd labor korelnök kutatója.
- Min dolgoztok? – kérdezte.
- Bonyolult – válaszoltam. – Megakadtunk, és most inspirációt keresünk.
Pali bácsi érdeklődéssel hallgatta a beszámolót.
- Nekem van egy tippem – mondta, és sejtelmesen mosolygott.
- Még egy sört Pali bácsi? – kérdeztem.
Pali bácsi a vastag üvegből készült kriglin keresztül nézett ránk.
- Ioncserélő műgyantát látok – mondta.
Egy hétbe sem telt és megjött az apró, barna gyöngyökből álló szállítmány. Egy vastag üvegcsövet megraktunk vele. Mónika Ágnes asszonyt meghazudtoló szorgalommal mosta híg sósavval.
Második lépésben kétfelé osztottuk a nátriumkromát oldatot, és az egyik felét átcsurgattuk az oszlopon. A nátrium ionok átvették a gyantához kötött hidrogén ionok helyét. Az eredmény krómsav volt. A két oldat egyesítése tiszta, szulfátmentes bikromátot eredményezett.
Az átadásra a projektet pénzelő gyárban került sor. Ragaszkodtam ahhoz, hogy Mónika elkísérjen minket. Erre persze a minden lében kanál titkárnő is velünk jött. Vonattal utaztunk a száz kilométerre levő városkába. Az igazgató irodájába vezettek, ahol többek között egy mogorva tekintetű, idős mérnök várt ránk. Botját a karosszék karfájára akasztotta.
A főnök bemutatta a poszterre vázolt eljárást, és várakozva nézett a kritikusainkra.
- Ez nem megoldás. Nem fizetjük ki – mondta a fájós lábú öregúr.
A főnök vörös taréjjal hebegett valamit. Embert ritkán láttam ennyire megalázva.
- Hadd mondjam el, hogyan jutottunk erre a megoldásra – mondta Mónika csengő hangon, és középre perdült. A fájós lábú visszazökkent a székébe.
Mónika beszámolt arról a kihívásról, amivel szembesültünk. Arról, hogy nem adtuk fel. Hogy a végletekig elmentünk a megoldás érdekében. Lendületes mozdulatokkal vázolta a módszer lényegét. „Az eredmény szulfátmentes tiszta bikromát. Amit a feladatunk volt előállítani – fejezte be kipirult arccal.
- Na jó, most az egyszer… - morogta az öreg rosszul álcázott mosollyal.
Hazafelé a vidám hangulatot az sem zavarta meg, hogy a titkárnő szoknyája alá egy mérges darázs férkőzött.
Utolsó kommentek