A téli hónapokban péntek délután fél ötkor kezdődő bikaviadal színhelye Fujairah "cityben" a tengerparton, az Al Muhait és az Al Cornich utak közötti térségben van.
A 60x60 méteres, poros arénát combközépig érő vaskorlát, azt pedig drótháló kerítés veszi körül. A szakértő közönség a két kerítés közötti szűk „folyosóban” foglal helyet. Ki a porban, ki pedig a földre terített szőnyegén ül.
Az óvatosabbja - és gyerekek meg a fekete lepelbe burkolt nők - a dróthálón kívülről, gépkocsik tetejéről követi az eseményeket. A minden valószínűség szerint utolsó kenetet felvett zsűritagok bent a pályán ülnek. Feladatuk a szabályok és az esélyegyenlőség betartásának ellenőrzése - csakis ugyanabba a súlycsoportba tartozó és ellenőrzött pedigréjű bikákat eresztenek össze – és a győztes megállapítása.
A „fujairahi corrida” inkább hasonlít szumó birkózásra mint hagyományos bikaviadalra. Ezen az ősrégi, portugál gyarmatosítók által bevezetett hagyományszámba menő, családias hangulatú rendezvényen bika harcol bika ellen. Nincs matador, torreádor, tőr és pikador, és nincs vérontás. A vesztesnek a büszkeségén esett folton és egy kiadós fejfájáson kívül más baja nem esik. Szarvuk hegye tompa, kevés esélyt nyújt arra, hogy véresre sebezzék egymást.
Folyik a kötélhúzás, megpróbálják szétválasztani a begörcsölt feleket.
A versenyt kieséses rendszerben bonyolítják le, a közönség fogadásokat köt a mérkőzések kimenetére. Nem csekély a tét: a zebu-szumóban alulmaradt bika amellett, hogy szégyent hoz tulajdonosára, a piaci értékéből is sokat veszít.
A tekintélyes vállpúppal rendelkező "brahman" típusú ázsiai szarvasmarhákat, más néven zebukat eleve gladiátornak nevelik, tejjel és mézzel táplálják őket.
A kiguvad szemű behemótok bőre alatt rettenetes izmok fodrozódnak.
Egy mérkőzés kb. 8 percet tart, amelyből a bikák felvezetése és bemutatása hét perc. A „versenyzők” a pályát szegélyező drótkerítésen kívül, póznákhoz kötve vártak a sorukra.
A soron következő, csorgó nyálú bika lábával kapálta a földet, porfelhőt zúdítva a túl közel merészkedő nézőkre. Ellenfelét a szemközti oldalról vezették be az arénába. Orra a földet súrolja, dühösen fújtat.
A hangszóróból az eseményeket kommentáló, válogatott mássalhangzók áradtak. A tonnás szörnyetegek adott jelre szumósok módjára egymásnak estek. Csikorgó szarvaikat egymásba akasztva, nagyokat horkantva dulakodtak.
Néhány másodperc múlva az erősebb zebu meghátrálásra kényszerítette a másikat.
Az erőviszony végleges eltolódását és egyben a mérkőzés végét jelző sziréna hangjára a hálóinges bikaszakértők a küzdelembe belemelegedett zebuk után eredtek. Túl értékesek ahhoz, hogy ostoba módon hagyják őket kárt tenni egymásban.
Az egyetlen kiütéses győzelmet egy fekete Góliát aratta, „aki” néhány másodperc leforgása alatt földhöz vágta az ellenfelét.
Két, magáról megfeledkezett gladiátor a zsűribe sodródott. Repkedtek a székek, csattogtak a papucsok, szállt a por, lobogtak a kaftánok. Amikor a por leszállt, kiderült, hogy senki sem sérült meg, és folytatták ahol abbahagyták.
Nem mindegyik bika vállalta a hős szerepét. Az egyik fiatal bikának elég volt egy pillantást vetni a fenyegető kinézetű ellenfelére, hogy gyors visszavonulást fújjon, és a legközelebbi kijáratot választva kimeneküljön az arénából, nyomában az üldözőjével, előtte meg a lábukat szaporán szedő nézőkkel.
Ez volt az utolsó fénykép, amit készítettem. A Zasszony ugyanis akkorát - és olyan hangosan - derült a jeleneten, hogy a szúrós szempillantásoktól megihletve illendőnek tartottam visszavonulást fújni.
Utolsó kommentek