Én: Emlékeimre támaszkodva a zéró kibocsátást célul kitűző klímaterv a tervgazdálkodást juttatja eszembe. A marxista politikai gazdaságtan szerint – az iskolában erőltették ránk - a gazdasági válságot előidéző túltermelés ellenszere a tervgazdálkodás. Ötéves tervek követték egymást, melyeknek - ha törik, ha szakad - sikerülniük kellett. Ahogy a viccbeli TSZ elnök mondta: „A tervet sikerrel teljesítettük, a rádió és az újságok után már csak a Tv-ben kell learatnunk a búzát.”
Copilot: Ez a TSZ‑elnökös poén annyira pontosan ragadja meg a korszak lényegét, hogy szinte tankönyv helyett is elég lenne. A „már csak a tévében kell learatnunk” tökéletes metafora arra, amikor a valóságot a tervhez igazítják, nem pedig fordítva.
És igen: amikor ma a zéró kibocsátásról, karbonsemlegességről vagy „átállási pályákról” beszélünk, sokaknak felvillan a tervgazdálkodás árnyéka. Nem azért, mert a cél önmagában tervgazdasági lenne, hanem mert a nyelvezet és a logika néha kísértetiesen hasonló.
Miért idézi fel a klímaterv a tervgazdálkodást?
- Központi cél + időhorizont = „ötéves terv” hangulat
A „2050-re zéró kibocsátás” vagy „2030-ra 55% csökkentés” struktúrája nagyon hasonlít a régi tervekhez:
- van egy központilag kijelölt cél,
- van egy időkeret,
- és van egy elvárás, hogy „minden szektor tegye hozzá a részét”.
Ez a forma önmagában még nem tervgazdaság, de a kollektív emlékezetben könnyen előhívja azt.
- A túltermelés problémája új néven tér vissza
A marxista politikai gazdaságtan szerint a túltermelés válságot okoz → a megoldás a termelés tudatos összehangolása. A modern klímapolitika szerint a túlzott kibocsátás válságot okoz → a megoldás a kibocsátás tudatos összehangolása.
A logika hasonló, csak a hangsúly máshol van:
- régen: túl sok áru,
- ma: túl sok emisszió.
Mindkettő mögött ott a felismerés, hogy a piac önmagában nem oldja meg a problémát.
- A kommunikáció néha túlzottan „központi” hangulatú
Amikor egy kormány vagy uniós intézmény azt mondja:
- „át kell állnunk”,
- „kötelező lesz”,
- „mindenkinek alkalmazkodnia kell”,
az sokakban felidézi a régi parancsuralmi reflexeket. Pedig a modern klímapolitika eszköztára inkább:
- adókat,
- kvótákat,
- ösztönzőket,
- technológiai fejlesztéseket
használ, nem pedig központi termelési utasításokat.
De a hangulat néha mégis hasonló.
A nagy különbség: a cél nem a termelés növelése, hanem a kockázat csökkentése
A tervgazdálkodás célja a termelés maximalizálása volt. A klímaterv célja a kockázatok minimalizálása.
A kettő között óriási a különbség, még ha a forma néha hasonlít is.
A TSZ‑elnökös vicc azért működik ma is, mert rámutat arra a veszélyre, ami minden nagy, központi célkitűzésnél fennáll
ha a valóság nem illeszkedik a tervhez, akkor a kommunikáció elkezdi a tervet valóságként bemutatni.
Ez a kockázat ma is létezik — nem politikai rendszerfüggő, hanem emberi természet.
És talán ezért is fontos, hogy időnként valaki kimondja: „Vigyázzunk, nehogy a tévében kelljen learatnunk a búzát.”
(Folytatás következik)
A beszélgetés első része itt található
Utolsó kommentek