Herta Müller egyik novellájában olvasom, hogy mennyire megdöbbentette a németek humorérzék-hiánya. Amíg Romániában a vicc a túlélés eszköze volt – soha olyan jó vicceket nem lehetett hallani, mint a legnehezebb időkben - addig a német értetlenül néz rád, ha viccel rukkolsz elő.
Ugyanezt tapasztaltam én is. A svéd óvatos, nem tudja, hogy kit vagy mit sért meg azzal ha kacag. Legjobb esetben végighallgat, majd udvariasan kimenti magát, és körbenéz, hogy nem-e látta valaki.
Ezért sem kísérletezem a bennszülöttek szórakoztatásával. Más a helyzet, ha hazámfiával vagyok. Ilyenkor előbukik a hosszú évek alatt visszafogott verbális humor. K.M.-nal végigröhögtük a stockholmi főutcát. Néztek is minket az emberek – és mintha cseppnyi irigységet vettem volna észre. A mai napig emlékszem, arra a viccre, amin a Vasa Múzeumban nevettük könnyesre magunkat.
Sziszifusz a szikláját taszítja a tűző napfényben, Ödipusz az árnyékból figyeli.
- Tudod-e Sziszi, hogy a hiábavaló munkáról jutsz majd az emberek eszébe?
- Tudod mit Ödi? - Sziszfusz megtörli a csapzott homlokát. - Baszd meg anyád!
(Az ominózus szót pedig az ÉS-ben olvastam nemrég, ezért merészkedem használni. Ki is hagyhattam volna, hiszen az igekötő elég a megértéshez.)
Idős svéd barátunk kedvenc – ha jól meggondolom egyedüli - viccének szereplői, a metrón utazó miniszoknyás lány, és a vele szemben ülő alkisz (idült alkoholista) volt. A leány félpercenként lejjebb húzza a szoknyája szegélyét a combján. Mire az alkisz:
- Nyugi kislány! Az én problémám a szesz!
Ezt a viccet ma már nem illik elmondani. Hacsak nem használjuk az alkisz helyett a politikai korrekt “alkoholfogyasztási zavarban szenvedő személy” kifejezést.
Barátunk demens lett – sajnos őt már nem lehet demenciával élőnek vagy szenvedőnek titulálni - és időnként minden bevezető nélkül felkiáltott: “Az én problémám a szesz!” Nem csoda, hogy az gondozók elzárták előle a piát.
Azért akad politikailag korrekt svéd vicc is, amit rizikó nélkül el lehet mondani:
Kalle horgászni hívja Olofot.
- Sajnos nem tarthatok veled - rázza a fejét Olof. - Idén nem váltottam ki az engedélyt.
- Az ellenőrt bízd rám - legyint Kalle. - Pakolj, mert indulunk!
Jó pár órája horgásznak, amikor a hátuk mögött megszólal egy érces hang.
- Horgászengedélyeket kérem felmutatni!
Kalle lecsapja a botját, és futásnak ered. Az ellenőr sem rest utána iramodni. Üldözött és üldözője eltűnnek a hüledező Olof szeme elől. Árkon-bokron át folyik a kergetőzés, míg a végén Kalle megáll, előveszi a zsebéből az engedélyét, és átnyújtja a levegőért kapkodó ellenőrnek.
- De hát magának van engedélye! - hörgi az ellenőr.
- Na és? - vonogatja a vállát Kalle. - Engedéllyel nem szabad futni?
A másik, valamivel merészebb vicc még belefér a megengedett határok közé.
Olof elutazik Olaszországba. Rómából felhívja az öccsét, Kallét, aki rögtön azzal kezdi, hogy megdöglött a macska.
- Szomorú hírt nem illik brutális egyenességgel közölni! - oktatja a sokkból felocsúdó Olof Kallét. - Mondhattad volna azt, hogy a macska felmászott a nyírfára, és nem tudott lejönni. Kihívtad a tűzoltókat, akik felmásztak érte. A macska félreértette a jó szándékot, kitépte magát a megmentője kezéből, és lezuhant. Mentővel kórházba szállították, ahol a sürgősen összehívott konzílium operációt javasolt. Az operáció technikailag sikerült, de a macska szíve nem bírta ki... Valahogy így. Értetted?
Másnap szól Olof telefonja.
- Anya felmászott a nyírfára - kezdi Kalle.
Utolsó kommentek