A zenei Nobel díjnak is tekintett 2004 évi Polar díjat május 24-ikén délután a Stockholm központjában álló Hangversenyterem, a Konserthuset színpadán adta át XVI. Károly Gusztáv király B.B. King amerikai blues-zenésznek, zeneszerzőnek és Ligeti György zeneszerzőnek.

A Stikkan Andersson, az ABBA együttes egykori menedzserének bőkezű adományából alapított, 1-1 millió svéd koronával (kb. 100 000 Euró) járó Polar díjjal általában egy-egy komoly- és könnyűzenei művészt tüntetnek ki. A díjazottak között előfordul beat énekes, karmester, zongoraművész és zeneszerző, közülük a szélesebb közönség számára legismertebbek Paul McCartney, Isaac Stern, Bob Dylan, Karlheinz Stockhausen, Ghenadij Rosztropovics, Burt Bacharach, Ray Charles és Dizzy Gillespie.
A „blues királyának” tartott B.B. King díjának az indokolását Jimmy Page, az egykori Led Zeppelin együttes gitárosa olvasta fel. A bluest az amerikai dél kültelkéről kiemelő és a világ elé táró B.B. King a blueshoz való fáradhatatlan hozzájárulásáért kapta a díjat. Félévszázados munkássága alapvető jelentőségű a modern popzene szempontjából.
Ligeti György munkásságát Elgar Howarth karmester méltatta. Ligeti György az érzékeket tágító hangokkal és meghökkentő folyamatokkal kitágított új zenei határok, valamint a kíváncsiságot és a képzeletet megtestesítő, átható és egyéni stílusú törekvésekért kapta a Polar díjat.
Ligeti György 1923-ban született Erdélyben, Dicsőszentmártonban. Zenei tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. Bartókinspirált zenei stílustól indulva egyre inkább a melódiától és ritmikától mentes zene iránt érdeklődött, majd 1956 után a nyugat-európai avantgardista zeneszerzés technikájának áldozta a munkásságát. Első sikereit a sűrű hangszőnyegeivel aratta, melyek észrevétlenül váltanak a zúgás, morajlás és a harmóniák között. Ligeti komplex és aprólékosan kidolgozott zenekari művekkel megalapozott hírnevét arra használta fel, hogy bátran kísérletezzen.
Ligeti és zenész barátai az ügyességet, hozzáértést egyesítették a viccelődéssel, élcelődéssel, tréfálkozással, a tradíciók respektálását az abszolút tiszteletlenséggel. Szélsőséges esetben egy zenemű csak egy improvizációs utasításból állt. A zeneszerző egyetlen szabály megadásán túl mintegy fölöslegessé vált. Az előadás akció, happening melyben a közönség aktívan részt vehet. Az 1960 táján kialakult neo-dadaista fluxusmozgalom egyszerű cselekményű, zenével összekötött happeningjei magát a koncertszituációt tették a zene témájává. A happening jegyében született “Trois Bagatelles” - Három bagatell című zongoraművének első tételét Ligeti egy hangra írta. (A másik két tétel alatt tökéletes a csend.)

A provokatőrre és közönségre írt „Die Zukunft der Musik – eine kollektive Komposition” hangzatos cím számos érdeklődőt vonzott az Alpbach-i (1961) bemutatóra. Ligeti egyedül lépett a pódiumra. Egy ideig szó nélkül állt, majd felírta egy fekete táblára, hogy „Legyenek szívesek, ne tapsoljanak, és ne trappoljanak!” és „Ne hagyják magukat becsapni!” A közönség dühös kiabálással és üvöltözéssel válaszolt. Ligeti kihasználta az alkalmat, és hol jobbról, hol balról követelte a crescendót. A maestrot végül sikerül leráncigálni a pódiumról, és a zene jövőjéről tartott néma előadásnak vége lett.
Ligeti „zenei provokációi és szertartásai” közül a legnagyobb botrányt a késői romantikára utaló “Poéme symphonique” művének hilversumi (Hollandia, 1963) tartott ősbemutatója okozta. A polgármesternek a művészetek magas céljairól és szándékairól szóló köszöntő beszéde után a (túlméretezett) frakkba öltözött Ligeti lépett a karmesteri pulpitusra, és fehér pálcájával jelt adott tíz előadóművésznek a színpadra helyezett száz metronóm megindítására. A metronómok addig ketyegtek a saját ritmusukban, amíg bírták, saját tempóban, majd egymás után kimúltak.
A darab egy önmagát megsemmisítő mechanizmust mutat be: A száz különböző tempóértékre beállított metronóm kezdetben sűrű zajszövetet alkot, egy granulált kontinuitást, amely egy röpke félóra leforgása alatt fokozatosan ritkásabbá válik. Az „új zenében” járatlan közönség azonban csúnyán kifütyülte az előadást.
1965-69 között Ligeti a stockholmi Zeneművészeti Főiskola vendégtanára volt. Akkoriban Stockholm még nem volt világváros, a hosszú telek elvették Ligeti tréfálkozó kedvét. A szorongással töltött Requiem (1963-65) és a Lux aeterna (1966) művében a hangfelület technikáját viszi át zenekari szövetről kórusra. Két évvel a bemutató után a Lux aeterna, a korábban írt Atmosphères és a Requiem hangfüggönyei elérték a széles hallgatóságot: Stanley Kubrick zenei aláfestésként használta fel a 2001: űrodüsszeia című sci-fi filmjében.
Az 1970-es évek közepétől a nonkonformista Ligeti hátat fordítottaz akadémikus avantgardizmusnak, és az „új egyszerűség” táborához csatlakozik: „Ha én vagyok az audencia, akkor tökéletes zenét akarok hallgatni, vagy tökéletes festményt akarok nézni. Nem kívánok részt venni benne, nem akarom azt, hogy a darab és az audencia között eltörlődjön a kerítés.” Az 1980-as években szerzett, nehezen játszható zongoraműveit, az afrikai dobrituálék ritmikájú Etűdöket, már a virtuozitás, a nosztalgia és a ritmus jellemzi.
A kompozíciós technika fejlődése helyett egyre inkább a zene jelentéstartalma kerül előtérbe, expresszív, melodikus zene. A középkori misztériumjátékok és haláltáncok hagyományát felidéző "Le Grand Macabre" (Nagy Haláltánc) „anti-anti-operájában” Ligeti hagyományos eszközöket kombinál avantgárd módszerekkel. (Az ősbemutatóra 1978-ban került sor Stockholmban.) A cselekmény-logika nélküli groteszk darab apokalipszis és vásári komédia összeolvadása. 12 autódudára írt nyitánnyal kezdődik, és egy fájdalmasan szép passacagliával végződik, a Halál elpusztul a világvégében, és mindenki megmenekül.


Utolsó kommentek