
Carl Milles Orfeusz (Stockholm, Hötorget)
Stockholmban lépten nyomon Carl Milles szobraiba botlik az ember. A legszebb a Stockholm központjában, a görög templomra emlékeztető Koncertház lépcsői előtt álló Orfeusz szökőkútja. A szoborcsoportot 1936 júliusában, az alkotó Carl Milles kívánságára, reggel hatkor avatták fel. Az ébredező város csendjét egyedüli a szökőkút csörgedezése törte meg. A zene csodálatos hatását jelképező szoborcsoport azt a pillanatot örökíti meg, amikor Orfeusz a halottak birodalmába érkezik. A zene hangjaira felfelé törekvő alakok - közöttük a kezét a füléhez emelő Beethoven - harmóniában vannak a Koncertház oszlopaival.

A lábujjhegyén egyensúlyozó központi alak, a lantjával vadállatokat megszelídítő dalnok Orfeusz, az ékesszólás és az epikai költészet múzsájának, Kalliopének törvénytelen fia volt. Apja egyesek szerint egy muzikális trák herceg, mások szerint maga Apolló isten volt. A kis Orfeusz szorgalmasan skálázott, míg egy nap olyan dalt csalt elő az Apollótól kapott lantján, melytől nemcsak az emberek hallgatták megbűvölve, hanem még a vadállatok és a fák is körbeállták.
Az idillnek szerencsétlenség vetett véget. Orfeusz felesége, Eurydiké, közvetlenül esküvőjük után kígyómarás áldozata lett. Orfeusz bánata határtalan volt, nem tudott belenyugodni szeretett felesége elvesztésébe. Miután Kerberoszt - a háromfejű, kígyóbőrű vérebet - egy hosszú szonátával elaltatta, behatolt az Alvilágba. Orfeusz felülmúlta önmagát: Ikszion kereke megállt, a sas abbahagyta az óriások májának marcangolását, és Sziszifusz a kövére ülve hallgatta a lágy húrok muzsikáját. Mi több, Tantalosz elfelejtette a szomját, és a fúriák is abbahagyták az őrjöngést.
A csodálatos zene hangjai meglágyították Hadész szívét. Beleegyezett abba, hogy Eurydike kövesse Orfeuszt az élők világába, de egy feltétellel: ha a felfelé vezető úton Orfeusz mindaddig nem tekint vissza, amíg Eurydikével együtt el nem érik a halandók országát. A zene csodát tett, először fordult elő, hogy valakit visszaengedtek a Halottak Birodalmából. Orfeusz hálát rebegett, majd repeső szívvel indult előre. Az út hosszú volt, Orfeusz saját szemével akart meggyőződni arról, hogy Eurydiké tényleg a nyomában jár, ezért hátrapislantott. Széttárt karjai a levegőt karolták, és a búcsút intő Eurydikét végleg elnyelte a sötétség. Hiába dörömbölt Orfeusz, és verte a fejét a túlvilág kapufájába, senki sem nyitott ajtót.


Utolsó kommentek