Hobbiszakácstól kaptunk egy kedves vacsorameghívást. A meghívóban az is szerepelt, hogy egy gasztro-élménnyel kapcsolatos történettel járuljunk hozzá az estéhez.
Úgy éreztem, hogy egy saját ételköltemény elkészítéséről szóló történet lenne a legcélszerűbb, kezdve az adott étel kulturális hátterének bemutatásával, elmesélve az, hogy én miként, milyen módon készítettem a remekművet, és hogy azt miként fogadta az értő és hálás közönség.
A gond az, hogy soha, semmit sem szoktam sütni-főzni, még szendvicset sem szoktam készíteni, inkább vadember módjára harapom a sajtot és a felvágottat a kenyerem mellé. Ha most kicsit pszichoanalitikus jelleggel visszamegyünk a gyerekkorba, akkor talán egy traumatizáló élményre lehet ott bukkanni.
Még tíz éves sem lehettem, amikor egy barátommal valami oknál fogva egy szakácskönyvet olvasgattunk. Tetszett, hogy szerepel benne az Oszkár torta és a Jenő torta receptje is (így hívtak minket), a barátom nővére kifogásolta is, hogy ilyen idiótákról tortákat neveznek el, Tünde torta bezzeg nincs.
Tortákba persze nem akartunk/mertünk belevágni, de ebből a szakácskönyvből kinéztük az „olasz rántotta” receptjét, és meg is sütöttük. A rántotta szerintünk kifejezetten finom lett, de a barátom nagymamájának sajnos nem tetszett a koncepció, hogy tejföllel keverve készült a rántotta, és kihajította a szemétbe az egészet, anélkül hogy megkóstolta volna. Talán ez az elutasítás vette el a kedvemet a főzéstől továbbiakra nézvést.
Azt gondoltam, hogy ennek a jelen felhívásnak azzal tudnék legstílszerűbben megfelelni, ha ott folytatom a dolgot, ahol az negyven éve elakadt, és most újra megsütöm az olasz rántottát.
A neten keresgélve azonban nem találtam olyan receptet, ami megfelelt volna az emlékeimnek (amik persze torzíthatnak ennyi év távlatából). Az biztos, hogy tejföl szerepelt a receptben és ennek megfelelően találtam is olyan ételt (frittata), ami megfelelt volna ennek a kritériumnak, de az emlékeim szerint a mi olasz rántottánkban liszt is volt, míg úgy tűnik, az a frittattában nincs; az omlettben van (vagy lehet) liszt, de abban meg nincs tejföl.
Ráadásul a frittata sütőben készül, ez pedig nem hangzik ismerősen.
Végül feladtam a múlt pontos újrateremtésének illúzióját, és úgy döntöttem, belevágok a neten „tejfölben sült tojások” néven talált étel elkészítésének, leginkább azért, mert megtetszett az illusztrációként szereplő kép.
Belevágtam.
Menet közben akartam tojást törni, sajtot reszelni, de az események gyorsabban zajlottak, mint amire számítottam, így egy kicsit kapkodós lett a dolog. A vaj gyorsan megolvadt, a vajra dobott tejföl is nagyon hamar felforrt. Viszont az elképzelt selymes állag helyett ilyen túrószerű izévé ugrott össze a hő hatására a (vajas) tejföl. :-(
A forrásban lévő összetúrósodott tejfölbe beleütöttem a tojásokat, arra törekedve, hogy a sárgájuk ép maradjon. Miután a tojások szerintem éppen jó állapotba kerültek, akkor rászórtam és enyhén ráolvasztottam a (túl sok) sajtot.
Ezután tálaltam volna, de a kritikus közönség még túl nyersnek találta a tojást, így vissza kellett tennem az egész képződményt a tűzre, miáltal a sajt reménytelenül összekeveredett az összetúrósodott forralt tejföllel.
A végeredmény így nézett ki:
Hát ennyit arról, hogy a rántottát nem lehet elrontani.
A családom tagjait arra kértem, hogy pontozzák le az ételt egy 1-től 5-ig terjedő skálán, ahol az 5 jelenti Gordon Ramsay-t. Válaszként 2 és 4 között pontértékek futottak be. A magam részéről a 2-t éreztem reálisnak, és közel voltam hozzá, hogy ezúttal én hajítsam ki az egészet a szemétbe.
Ezzel együtt a család végül mégiscsak elfogyasztotta az olasz rántottámat vacsoraként.
A tanulság az, hogy gyakorlat teszi a mestert – a negyven évi „nemfőzés” pedig nyilván megtette a hatását. Persze nem késő most sem belekezdeni, de úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy ha negyven évig megvoltam jól főzés nélkül, akkor most már jó lesz ez így a következő negyven évben is.
Fotók α Ursae Minoris és Limara
Utolsó kommentek