A karácsonyi kalács az én konyhámból egyetlen évben sem hiányozhat. Nem azért, mert nem kapok pillekönnyű- repülőset a péknél, nem azért, hogy legalább a kaláccsal ne együnk mindenféle adalékanyagot (persze ez sem elhanyagolható szempont). Egyetlen oka van ennek. Azt akarom, hogy Ő is velünk legyen azon a napon, amikor felvágjuk a lábasban sült, nagy kerek kalácsot. Aminek kicsit talán megégett az alja, esetleg a teteje is lehetne világosabb, mégis nekem úgy tökéletes, ahogy van.
Emlékszem a napra, amikor a receptet elkértem tőle. A terítő nélküli, késnyomokkal tarkított konyhaasztalon írtam tenyérnyi fehér papírra gyöngybetűkkel, nagyon aprólékosan rögzítve a lépéseket, hiszen amikor lejegyeztem arra a fehér papírra a hozzávalókat, még sosem sütöttem kalácsot. És ahogy diktálta a kalácskészítés állomásait, rövid magyarázatokat fűzött hozzá. „Tudod, amikor már megsodortad a hurkákat, és összefonod őket, nem elég ám csak fonni, a hurkákat menet közben még külön is tekerni kell.” Ilyeneket mondott, én meg csak lestem, mint Rozi a moziban. Pedig Rozinak nem is engem hívtak, hanem Őt.
Teltek az évek, és a kalácsai héja egyre vastagabb és feketébb lett, már nehezére esett a dagasztás is. Nem is emlékszem, volt-e egyáltalán konyhai robotgépünk, de ha lett volna is, ő akkor sem használta volna dagasztáshoz, az egészen biztos. Hiszen tésztagépet se használt volna a cérnametéltnek való nyújtásához, ha tíz sorakozott volna belőle a polcon, akkor se. Nem kellett neki solingeni acél, hogy hajszál vékonyra vágja a tésztát, ment az neki a gagyi orosz késsel is. Még ma is hallom a hangot, ahogy a kést élesítette a konyhában. Kevés konyhai hang maradt meg az emlékezetemben, valahogy mindig olyan csöndben tett-vett odakint, hogy azt se lehetett tudni, otthon van-e egyáltalán. Annál nagyobb volt a zaj azonban, ha valamiért mérges volt. Akkor még a konyharuhát is úgy tudta letenni, hogy csak úgy csattant.
Az első kalácsot 1984-ben sütöttem. Akkor már két éve voltam férjnél, de kalácssütés nélkül is találkoztam épp elég kihívással a konyhában, úgyhogy meg se fordult a fejemben, hogy ilyen erőpróbának tegyem ki magam. De abban az évben elhatároztam húsvétkor, hogy belevágok. A tervet megosztottam vele is – hisz minden konyhai tervet megosztottam vele -, de őszintén szólva nem számítottam rá, hogy akkora ellenkezéssel fogok találkozni, mint amivel végül szembesültem. Mindenáron le akart beszélni az akcióról. Felajánlotta, hogy megsüti ő a kalácsot, elég csak elmennem érte. Biztosított róla, hogy kalácsot sütni nem egyszerű, ismerni kell hozzá a lisztet, a sütőt, nagyon alaposan ki kell dagasztani, ha menet közben megunom a bíbelődést a tésztával, akkor csak bodagot fogok sütni, nem foszlós kalácsot. Mondtam neki, te drága, akkor én hogyan fogom megtanulni, ha te mindig megsütöd helyettem? És nem hagytam magam eltántorítani, sőt, minél jobban törekedett erre, én annál biztosabban tudtam, hogy nekiállok a feladatnak. Mert világéletemben makacs voltam, mint egy öszvér.
Végül nem árultam el, melyik nap lesz az, amikor beizzítom a sütőt. Mi tagadás, a feladat kissé nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam, de derekasan álltam a sarat. Délutánra elkészült A Mű. Foszlós volt, és még csak meg sem égett a héja. Áhítattal kóstoltuk meg az urammal, és nem volt kétséges egy pillanatig sem, hogy vállalva a hosszú buszozást is, azonnal kóstolót viszünk belőle Neki.
Láttam az arcán az aggodalmat, mikor megmondtam, hogy a konyharuha A Kalácsot rejti. Azt hiszem, biztos volt benne, hogy annyi rutinnal, ami nekem volt akkor, lehetetlen ehető kalácsot sütni, és utólag be kell lássam, az aggodalom nem volt teljességgel alaptalan.
Bizalmatlanul tört le egy darabot a tésztából, megvizsgálta a szerkezetét, ezután kezdett engedni a feszültsége. Megkóstolta, elégedetten elrágcsált egy darabot belőle, majd azt mondta: no, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni. Ma már tudom, ez azt jelentette, hogy nagyon büszke rám.
Ezt az emléket idézem fel minden karácsonykor, amikor dagasztom, fonom a tésztát. Látom magam előtt a bordó kardigánjában, fején az elmaradhatatlan kendővel, ül a fotelben, és eszi a kalácsot. Sajnos már sok-sok éve nem a pesti belvárosi lakás halljában ücsörög, mégsincs nap, hogy ne jutna eszembe.
A nagyanyám.
____________________________________________________________
HSZ: A 6-ik ajándékposztot a gasztroblogvilágban MBTBD néven ismert szerzőpártól kaptam. A receptparódia részlet Kristóf Attila 2005-ben írt cikkéből.
HSZ: A kitalálós blog-játék versenykiírása itt olvasható.
Utolsó kommentek