Hetek óta fájt a térdem, méghozzá nagyon. Nem emlékszem rá, hogy megütöttem volna. Egyik napról a másikra tört rám a fájdalom. A röntgen nem mutatott ki elváltozást. Az orvos a kímélő életmódon kívül enyhe fájdalomcsillapítót javasolt.
- Akupunktúra – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a feleségem, és beprotezsált egykori jótevőjéhez, a kínai csodadoktornőhöz.
A kínainak Stockholm egyik előkelő külvárosában volt rendelője. A váróteremnek kialakított előszobában egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. Protekciómnak köszönhetően aránylag hamar szólítottak.
A keskeny folyosó két oldalán gézfüggönnyel elválasztott fülkék sorakoztak. Előttük középkorú férfiak és nők járkáltak fel és alá alsógatyában, illetve kéjgátló bugyogóban. Sufninak kinéző rendelőjében Tao néni halkan dudorászva tapogatta-kopogtatta a térdem. Szaporán bólogatott, majd előre kifizettette velem öt kezelés árát. Mivel az összes fülke foglalt volt, egy hosszúkás terembe vezetett, ahol bőrborítású ágyakon gatyára vetkőzött, réztűkkel megspékelt testek hevertek: ki hason, ki hanyatt. Ez a látvány döbbentett rá, hogy én is meg leszek szúrva. Ráadásul nem egy, hanem húsz, harminc tűvel.
A kínai hölgy fölém hajolt, és elkezdett tűzdelni. Nem elég, hogy szúrt, meg is pödörte bennem a tűt. Mély levegőt vettem, és minden szúrás után fokozatosan engedtem ki egy kicsit belőle.
– Lazítani! Hálomnegyed óla, jönni – mondta a kínzóm, és kicsoszogott a teremből.
Az idő lassan vánszorgott. A szomszédom időnként nagyot rúgott. Nem csoda, még a nagylábujjából is tűk meredtek ki. Tovább nem jutottam az észrevételezésben, mert hol az egyik, hol a másik tűszúrás helye sajgott egyre kegyetlenebbül. Közben valaki hangosan horkolt.
Óvatosan megmoccantam, erre két tű is életre kelt a combomban. A lüktető fájdalom veszélyesen közel került a nyugati polgár tűréshatárához. Nesze neked távol-keleti gyógyászat! Nem mertem hangosan megszólalni, attól tartottam, hogy sikoltásnak tűnik. Ha legalább káromkodni lehetne! Bizony cifráznám!
Buddha vagy ki mondta azt, hogy a szellem elválik a testtől? Kezdetnek megpróbáltam valami kellemesre gondolni. Nem ment.
Csoszogás jelezte a megváltást. - Túléltem, nem is volt olyan szörnyű! – ujjongott Buddha bennem.
- Foldulni! – mondta a szado-kínai.
Hanyatt fekve figyeltem, amint a baloldali szomszédomat szurkálta. Belém most hova kerül tű? Az arcomba, mint a balos szenvedőnek, vagy még a lábujjamba is, mint a jobboldali ágyon horkolónak?
Sejtésem beigazolódott. Szúrka néni bizonyára imponálni akart, ment nem spórolt a tűkkel. Egy biztos, a bőrömből eztán már nem csinálnak tam-tam dobot.
Buddha nem egy személy, megfelelő gyakorlás után Buddhává válhat az ember. Ennél jobb alkalom ritkán akad! Behunytam a szemem, kizártam a külvilágot. Mint egykor a tengerparton: fekszem a sátorban, és hallgatom a hullámok monoton zúgását.
– Aludni? - kérdezte egy hang. Az idegfércelő volt, halkan dúdolva szüretelte a szerszámait.
Végre! Felkecmeregtem az ágyról, és kitámolyogtam a folyósóra. Buddhának vagy Taonak hála, a térdem nem fájt.
Csurgatás közben érlelődött bennem az elhatározás. Kihúztam a homlokomban felejtett antennát, és búcsúzóul a mosdó ablakpárkányán álló művirágba szúrtam.
Utolsó kommentek