Szürke, nyálkás őszi napra ébredtünk. A dezsurnáját hiába kerestük, nem találtuk a szobájában.
- Szombat van, és velünk ellentétben a szovjet barátaink ma nem dolgoznak – mondta Dán. – Ők hatvan, mi még csak harminc éve építjük a szocializmust.
Dánról nem lehetett tudni, hogy mikor viccel, és mikor beszél komolyan.
- Lássunk várost, amíg a fogadóink előkerülnek – javasoltam.
A moszkvai metró térképe 1980-ban.
Moszkva lakosai temetői csendben, lehajtott fejjel járkáltak a szemerkélő esőben. A télikabátom mohón szívta magába a nedvességet. A széles utakat hatalmas, egykor talán nagyhercegi vagy bojári paloták szegélyezték. Az egyik ilyen palotából kialakított élelmiszerbolt gazdagon díszített mennyezete alatt óriási konzervekből olajos halat árultak. Egy másik boltban halomba rakott szalámiból, tömbsajtból és vajból állt a választék. Mindegyikből egyfajta. Sokkoló látvány, annak, aki egy nappal azelőtt még tucatnyi sajféleségtől, szalámitól és kolbásztól roskadozó pultokról vásárolt útravalót. Tömbvajat utoljára az 1950-es évek végén láttam. Az eladó levágott egy darabot belőle, zsírpapírba burkolta, és átadta a soron következő bábuskának.
- Ez is a szocializmus vívmánya – súgtam Dánnak. – Ők hatvan, mi még csak harminc éve építjük.
A próféta beszélt belőlem. Két hónapra rá eltűnt az élelmiszer a romániai boltokból. A jegyrendszer alatt számtalan alkalmunk nyílt felidézni a moszkvai „szegényes” választékot.
Vasárnap jobb híján megcsodáltuk a sztálini éra emlékeit, a monumentális metrómegállókat - Komszomolszkaja, Novoszlobodszkaja, Majakovszkaja, Elektrozavodszkaja… A körkörös Koltsevaya gyűrűn utaztunk, amíg valami érdekeset nem láttunk, utána felszálltunk valamelyik sugáron közlekedő metróra - hogy a Koltsevaya másik oldalán szálljunk ki. Előfordult, hogy ajtózárás előtti utolsó pillanatban ugrottunk ki a vagonból. Ha volt követőnk, ugyancsak megizzasztottuk.
Hosszas és kitartó keresés után találtunk egy éttermet. A pincér az egyik, súlyos bársony függönnyel takart ablak melletti asztalhoz vezetett. Levest és másodikat rendeltünk. Az ürühúsból készült leves tetején ujjnyi vastag forró faggyúréteg úszott.
A második fogásra nem emlékszem, csak az utánunk érkező, Tolsztojra emlékeztető szakállas férfira, akit a pincér az amúgy üres étteremben a mi asztalunkhoz ültetett. Szovjet szokás, vagy spórolni akart a terítékkel – soha nem tudjuk meg. Fizettünk, és hazasiettünk a dugi téliszaláminkhoz.
(Folytatás következik)
Utolsó kommentek