Az egykori “El Casa Serafin” halászcsárda
Közel félezren lehetünk az óriási Airbusban. A túlsó széksor szélén ülő kövér öregember kezében könyv. Vékony, nem a Korán, meséskönyvnek saccolom. Magdi, a Zasszony barátnője a múltkor a fiával repült Budapestre. Amint a gép elérte a repülési magasságot, a mellettük ülő, szakállas, arab kinézetű férfi kikapcsolta a biztonsági övet, felpattant a helyéről, és a mosdóba zárkózott. A 155 centi magas Magdi agyában lázasan keringtek a gondolatok, míg végül önfeláldozóan helyet cserélt a fiával. Inkább őt ejtse túszul. Hiába aludta az arab át az utat, Magdi végig szemmel tartotta. A mi arabunkat a nagy hasa akadályozza abban, hogy túszul ejtsen minket.
Előttünk középkorú, testes szőke férfi ül. Párja bambikarcsú hölgy, bal vállán tetovált pillangó. Hát nem kár a gondosan ápolt, pattanásmentes bőrt fekete tintával elrondítani? Mögöttünk két, halálfejjel és sárkánnyal illusztrált, teltkarcsú tini ül. A szabadon maradt felület ócskavassal van telitűzdelve. Az agyontetovált élő legenda, Ozzy Osborne testén sincs egy szabad folt. – „Eredeti akarsz lenni? Akkor ne tetováld magad!” – tanácsolta a lányának. "Ma már a piercing is csak akkor eredeti, ha egy nagy csavart fúratsz be a fejedbe, át a májadon, ki a seggeden..."
A svéd TV-ben, a Big Brotherben, játékokkal színesítik a szürke hétköznapokat. Egy alkalommal pókot, kígyót és fehéregeret kellett megérinteniük. Ugyanazok a vagányok, akik lyukat fúrattak az orrukon és a mellbimbójukon, képtelenek voltak a feladatra.
Egy óra telt el, öt van még hátra. A Zasszony szendereg, az útra hozott regény kriminálisan unalmas, a tévében ócska film megy. Szekéren ebédet gurítanak be. Már annak, aki megrendelte. Az én szendvicseim sokkal jobbak, és olcsóbbak. Az öreg arab is leteszi a könyvét, a táskájából Korán és plasztikbomba helyett hatalmas, imaszőnyeg illatot árasztó szendvics kerül elő. Ártalmatlan, kövér, ateista arab.
A biztonsági övek csattogására ébredek. A gandói repülőtéren egy norvég hölgy vezet a buszunkhoz, mely a szálloda előtt rak le. A nappali falán lógó képeken kanári tájak, kopár hegyek közt mély völgyekben méregzöld oázisok, és a dűnék mögül kukucskáló nap. A teraszunk alatti, kékvizű úszómedence szélén hallgatag spanyol rigók bóklásznak a fűszőnyegen.
A vacsorához a közeli Supermercadoban vásárolok nyersanyagot. Az éttermeket külföldön messzire elkerüljük, semmi kedvünk sincs az étlapon szereplő „Le grand petit chou-chou mignon á l’escargot flamboyant- tól Delhi belly-t, Rangoon run-t vagy Cairo quick-step-et, azaz gyűjtőnéven hígfosást kapni. Még akkor sem, hogy ha a desszertet “Creme gourmande nyámi-nyámi, hám-hám avec gluf-glufnak” hívják. Kenyeret, tojást, szalámit és ötliteres kannában ivóvizet vásárolok. Ez utóbbit áuá-nak ejtik. Cinko litresz áuá. “Chieso...“ – kézzel mutatom, hogy szeletelve kérem. – „En lonchas”? – kérdi a kövérkés hölgy. – „Si, si, en loncsász”. - Tanítónőm gumikesztyűs kézzel szeleteli a sajtot. – „Gracias... És pulykamellet, azaz pechuga de pavot is kérek szépen, por favor. En latyász.” – „En lonchas” – javít ki mosolyogva Rosinante. – „Si, si, gracias... En loncsász... en loncsász”.
A pénztárnál a centekkel gyűlik meg a bajom. Amíg az euró nevet évtizedes harc előzte meg, addig a cent besurrant a hátsó bejáraton. Furcsa, hogy a tízcentes kisebb, mint az ötcentes. (Az egykori háromlejes bankjegyről és a tizenöt banis érméről szerencsére nem hallottak.) Elalvás előtt megkeresem a spanyol-magyar szótárban a „szelet” szót. „Lonja”.
Álmomban otthon járok. A vizet vezetik be az utcánkba. Egykori megboldogult kollegám, és a jelenlegi főnököm együtt ássák az árkot. Persze, hogy beomlik. Bosszúsan ébredek. A Zasszony is álmodott. Énekversenyen vett részt, és kis dulakodás után megszerezte az első díjat. Amíg a kávévíz felforr lemegyek újságért. A Daily Mailt és a Sunt választom. A címlapon Beckham és Bözsi néni.
Mezítláb gyalogolunk a maspalomasi világítótoronyig. Habos tarajú hullámok futnak a partnak. Útközben megmártózom a vízben. Az otthoni maximum 18 fokhoz képest meleg. A dűnéket süvöltő szél tépázza, tetejükön auráként kóvályog a homokköd.
A világítótorony melletti bevásárlóközpont légkondicionált luxusbudijának az ajtajában durcás, öreg német előz meg. A kézmosó csapjából a víz a padlóba rejtett dudorra lépve indul meg. Alaposan megmosom a kezem, arcom. Az öreg is végzett, kissé odébb bűvöli a csapot. Az ajtóból visszanézek. Fritz lassú, kung-fu mozdulatokkal keresi a fotocellát.
El Casa Serafin a Playa del Melonerason
A Playa del Melonerasra – Dinnyepart - vezető sétány meredek ösvénybe vált, majd a part menti köveken bukdácsolunk. Az “El Casa Serafin”, gurmé halászcsárda mögött monumentális építkezés folyik. A csárda zárva, letelepszünk magunkkal cipelt napernyő árnyékában. A Zasszony napozókrémje negyvenes faktorú, titánoxidos csodabalzsam. Lényegében minden apróra őrölt fehér anyag megteszi. Tudomásom szerint az egyik legjobb UV fényelnyelő anyag a közvilágításban használt fénycsövek belső falára ragasztott por. A csőbe forrasztott higanycseppek elektromos kisülés hatására UV fényt bocsátanak ki, amit ez az anyag elnyel, és látható fénnyé alakít. (Mekkora ramazuri lesz, amikor a környezetvédők megtudják azt, hogy a fejünk fölötti csövekben higanygőzök keringenek!)
Hideg szél fúj, ennek ellenére megmártózom az óceánban. A közelben tanyázó hölgyek is feltápászkodnak, bevetik magukat közém és a hullámok közé. Errefelé nem divat a fürdőruha, ezért az építkezés meg-meg akad. A mederből markolt homokkal súrolgatják a lábukat, hasukat. Natúr-kozmetika kanári módra.
Késő délután indulunk vissza. A dagály első hullámaival együtt a szél is megerősödik, mindenki homokos a parton. Főleg a hatos és hetes számot viselő parti bár között. A fehér épületekre tűzött szivárványszínű zászlók előtt bajuszos csókokkal fűszerezett úszásoktatás folyik. Lesütött szemmel szaporázzuk a lépteinket.
Amíg távol voltunk a hűtőnk begerjedt, a felszálló repülőgép hangját utánozza. A budi folyik, a vízvezeték időnként berezonál. A szálloda falai hordják-viszik a búgást. Kikapcsolom a hűtőgépet, elzárom a vízcsapot. Az újonnan beszerzett René Barbier Reserva engedelmesen követi a tegnapról maradt Rioját.
A Zasszony még alszik, lefutok feltölteni a készletünket. – „Hogy is mondják? En lóizé!” – mutatok a spanyol paprikás szalámira. – "En loncsász!" – Rosinante papírt tép, és ráírja: “En lonchas. Tehát nem lonjas! Tájszólás, azaz tájírás. Gracias”. – „De nada”.
– Most meg partizán voltam – fogad a Zasszony, aki már azért sem szeret utazni, mert idegenben mindig izzadtra álmodja magát. - Teljesen kimerültem.
Egyformán telnek a napok. Legtöbbször szótlanul fekszünk a homokra terített lepedőn. Az óceán zúgásában úgyis egymás mellé beszélnénk. Az újságot a szél lapozza, épp csak fogni kell. Többnyire szélcsend van, kókadt vörös zászló figyelmeztet az alattomos, víz alatti áramlatokra. A szirteken halászok botjain megcsillan a napfény, a vízben békaemberek lebegnek. A műoázisban pálma és mimóza nő. (Nem hiszem, hogy igazi, mert az felszisszen, amikor belecsípsz a törzsébe).
Sétán és fürdésen kívül mást nem teszünk, estére mégis kifáradunk. Nem csoda, hogy reggel a takarítónő rosszkor csenget. A hálószobaajtón derékig kihajolva magyarázom, hogy gracias, de nem kell takarítani. A szemetet meg magam is ki tudom tenni az ajtó elé. És ha kérdezhetem: minek kell a lábnál mindig begyűrni a lepedőt? Azért, hogy minden este kiráncigáljam? – „Si si...” – sziszegi kajánul mosolyogva.
A hazaútra szendvicset, ásvány-áuát és újságot csomagolok. A Daily Mailban a szolgálatos kuruzsló válaszol az olvasók kérdéseire. A tudatalattink álmainkon keresztül „szellőzteti” a nap megoldatlan szorongásait. Az, hogy esténként nem alszol el könnyen, az azt jelenti, hogy túlságosan ellenőrzöd magad. Képzelj el rózsaszínű – ez az emocionális gyógyítás színe – fényt magad körül, végy mély lélegzetet, és gondolj arra, hogy biztonságban alszol.
Van benne valami, mert én Stockholmig fel sem ébredtem.
Utolsó kommentek