Herta Müller egyik novellájában olvasom, hogy mennyire megdöbbentette a németek humorérzék-hiánya. Amíg Romániában a vicc a túlélés eszköze volt – soha olyan jó vicceket nem lehetett hallani, mint a legnehezebb időkben - addig a német értetlenül néz rád, ha viccel rukkolsz elő.
Ugyanezt tapasztaltam én is. A svéd óvatos, nem tudja, hogy kit vagy mit sért meg azzal ha kacag. Legjobb esetben végighallgat, majd udvariasan kimenti magát, és körbenéz, hogy nem-e látta valaki.
Ezért sem kísérletezem a bennszülöttek szórakoztatásával. Más a helyzet, ha hazámfiával vagyok. Ilyenkor előbukik a hosszú évek alatt visszafogott verbális humor. K.M.-nal végigröhögtük a stockholmi főutcát. Néztek is minket az emberek – és mintha cseppnyi irigységet vettem volna észre. A mai napig emlékszem, arra a viccre, amin a Vasa Múzeumban nevettük könnyesre magunkat.
Utolsó kommentek