Két Michelin csillag kiváló konyhát-éttermet sejtet, melyért „érdemes hosszabb kitérőt tenni”. Ha úgy vesszük, hogy Párizsban a La Régalade bisztró háromnegyed órás zötykölődésre volt a szállodánktól, és mi egy étkezés kedvéért kétszer is „kitértünk”, akkor a La Régalade legalább két és fél csillagos.
A La Régalade bisztróról először A Bűvös Szakácson olvastam. Utánanéztem az Interneten, és azt tapasztaltam, hogy beszámolók kivétel nélkül igazolják a magas értékelést. Tíz nappal a párizsi utunk előtt, péntek estére foglaltam asztalt, amit Bruno Doucet, a La Régalade séfje e-mailben visszaigazolt. A biztonság kedvéért rögtön a megérkezésünk után, csütörtök este ellenőriztem. Kedves, angolul jól-rosszul beszélő hölgy – vagy én nem értettem azt, amit ő mondott, vagy ő nem értette azt, amit én mondtam - válaszolt, és közölte, hogy félreértés történt, nem találja a nevünket a listán. Nem hagytam magam lerázni. Erre átadta a kagylót egy másik hölgynek, aki ugyan megtalálta a nevünket a helyfoglaló listán, de csak ebédidőben tudott helyet biztosítani.
Hölgyekkel elvből nem vitatkozom, ezért másnap reggel felkerekedtünk a harmincadik évét töltő Ünnepelttel, hogy személyesen nézzünk utána a helyzetnek. A legrosszabb esetben löncsözünk egyet.
A térképről kiderült, hogy a Jean Moulin utca 49 szám a Montmartre-től, ahol laktunk, pontosan húsz megállóra, a négyes metrónak az Alésia és a Port d’Orléans nevű állomásai között van. Az első megállónál a Chelsea hátvédsora, a másodiknál Usama és népes családja passzírozta be magát a zsúfolt vagonba. A hetediknél valamennyien leszálltak. Az út hátralevő részén az utazóközönség izgatott turistákból és a helybeli lakosság köréből verbuválódott.
Port d’Orléansnál, a végállomásnál szálltunk le, és a Boulevard Brune-n addig mentünk, amíg kereszteztük a Jean Moulin-t. Úticélunk a saroktól harminc méterre állt.
A "La Régalade" - magyarra a "zamatos-jóízű élvezetnek-megvendégeltetésnek" szókombinációval fordítanám - kicsi volt és üres.
Benyitottunk. Bruno a bárpultnál állt, és telefonált. A konyhából udvarias de elutasító tekintetű hölgy bukkant elő, és a már megszokott módon próbált elzavarni. Szerencsénkre Bruno nemcsak emlékezett a levélváltásunkra, hanem megtalálta a nevünket is a foglalások között.
Estig több mint félnap állt a rendelkezésünkre. Visszacancukáztunk a városközpontba. A Szajnaparton sétálgattunk, és a látnivalóknak áldoztuk a figyelmünket.
Este megismétlődött a délelőtti jelenet. Megint csak Bruno sietett a segítségünkre. Kárpótlásul mi választhattunk helyet.
A szűk, levegőtlen helyiségre való tekintettel az ajtóhoz legközelebbi sarkot választottam, ahonnan ráláttam a teremre. Tekintettel a szomszédos asztaloknál ülőkre – többnyire helybeli házaspárok, bohémnek kinéző fiatalok– villanófény nélkül fotóztam. A várakoztató falat sertéspástétom volt parasztkenyérrel, hozzá cserépköcsögben apró ecetes uborkákkal. Mellé a ház ajándékát, sauvingnon blancot ittunk. A pástétomon sem a só, sem a bors íze nem érzett, mégis etette magát.
Az Ünnepelt többszörös felszólításra hagyta abba a zabálást.
Az előételnek mindketten a habos rókagomba levest választottuk, libamájjal, ropogós krutonnal és snidlinggel.
Ízek és textúrák csúcstalálkozója! Ha a pástétom a Traviata sejtetős nyitánya, akkor ez a Live And Let Die !
A rózsaszínre sült borjút, könnyű, pecsenyelével ízesített, aprócska rókagombákkal felturbózott zöldségágyon, mustármaggal kevert krumplipürével tálalták.
A zamatosra sült hús íze semleges volt, a dél-nyugat francia vörösbor sem tudta "előhozni". Vagy csak a megszédült ízlelő gumóink nem akartak magukhoz térni. (Utólag meggondolva, a leves után elkelt volna egy kis ínytisztító hab.)
Az Ünnepelt a végére vaníliakrémet rendelt. A tetején friss málna és eper díszelgett.
Nekem a leheletkönnyű és forró grand Marnier szufflé, egy klasszikus, már-már elfelejtett francia fogás tetszett meg.
Ízlelő gumóink búzamező kalászaihoz hasonló módon hajladoztak.
Az est élménye napok múltán fogalmazódott meg:
La Régalade azt nyújt, amit a vendég kíván... és még ennél is többet.
Utolsó kommentek