A sózott marhahús konzervet a kedvenc élelmiszerboltom polcán fedeztem fel. Corned beef volt ráírva. A corned nem kukoricázásra, hanem a sószemcsékre utal, amivel a darált és préselt marhahúst az elkészítés során kezelik. Na meg nátriumnitrittel, máskülönben honnan lenne az a szép, rózsaszín színe. Állaga a pástétoméhoz hasonlít. Utoljára egyenesen a dobozból ettem. Ma is emlékszem, ahogy az ujjaimról szopogatom, a zamatos, enyhén sós levét, és megesküszöm arra, hogy ennél jobb étel nincs a földön…
A néphadsereg vendége voltam. Kiesett egy félév az életemből. Mircsa, Franzi és Dani osztozott a sorsomban. Mérnökök, tanárok, származásuk miatt a rendszer megbízhatatlan elemei, akiket jóval az egyetem elvégzése után, tíz évvel fiatalabb sorkatonák közé hívtak be. Franzi volt közülünk a legidősebb, Dani a legkövérebb. Mircsa jólelkű oltyán fiú volt, nevetése a felhergelt vadkan horkanásához hasonlított.
A tél enyhe volt, inkább az éhségtől reszkettünk az esőtől ólomnehéz télikabátban. Pléhtányérból ettünk, hús nem szerepelt az étlapon, mert az altisztek kilopták. Reggel hideg káposztalevest kaptunk, délben langyos, kaviccsal dúsított bablevest, amihez száraz fekete (de tényleg fekete) kenyeret majszoltunk. Ha a vacsorára kapott makaróni után maradt lé színtelen volt, akkor túrós, ha meg rózsaszín, akkor húsos volt. Vegetáriánusok voltunk, és nagyon éhesek.
Az otthonról kapott csomagok fölött közösen ültünk lakomát. Ezek a kivételes alkalmak ahelyett, hogy csillapították volna, fokozták az étvágyunkat. Dani a százkilós óriás, kiporszívózta a csomagjainkat. Magának való ember volt, csak az étkezésnél csatlakozott hozzánk. Csomagot nem kapott, bevallása szerint nem volt hülye három embert etetni.
Egy este a szemerkélő esőben a kaszárnya fala mellett álldogáltunk, és számoltuk a katonaságból hátralevő heteket, napokat és órákat. Franzi éppen indult lefeküdni, amikor fényszórók világították meg a falat, és egy teherautó kanyarodott a tiszti étkezde elé. Immel-ámmal tisztelegtünk. A sofőrülésről kiszálló őrmester felismerte bennünk a kiaknázható lehetőséget, és rövid parancsba foglalta aljas szándékát. A rakodás fontossága mellett arra is kitért, hogy a katona tolvaj népség, ragadós a keze, de őt nem lehet átverni. Mindez ismételten megerősített minket abban a meggyőződésünkben, hogy rossz helyre kerültünk.
Franzi felmászott a teherautóra, onnan adogatta a ládákat, melyekben húsz-húsz marhahúskonzerv csücsült. A létező legjobb minőségű húskonzerv! Lelki szemeink előtt pikánsan fűszerezett, ízletes húsdarabok úszkáltak a kocsonyásodásnak indult lében.
Felkaptunk Mircsával egy-egy ládát, és bevittük az étkezdébe. Emberünk kihozott egy széket az ajtó elé, és a villanykörte sápadt fényében ellenőrizte a ládák tartalmát.
Mircsát nem hagyta nyugodni a hús közelsége, annak a gondolata, hogy köztünk és a finom falatok között csupán egy vékony fémréteg van. A rakodás felénél tarthattunk, amikor szólt az őrmesternek, hogy halaszthatatlan dolga támadt. Ezzel el is tűnt a sötétben. Cipelhettem egyedül a ládákat.
Mircsa egy vizelésnyi idő múlva megjelent, a rakterület szélére készített ládából kivett egy konzervet, és a télikabátja zsebébe dugta. A másik zsebéből elővett egy üres konzervdobozt, a fedelét visszanyomta, és fenékkel felfelé a hiányzó konzerv helyére rakta. Csodálattal kevert ámulattal néztem Mircsára, aki a fejével a sarok felé intett. Nem volt időm habozásra, felkaptam a ládát. Az őrmester végigfuttatta a szemét a katonás rendben sorakozó konzerveken. A következő turnusban én mentem könnyíteni magamon. Az épület mögött volt egy kis beugró, oda dobták a konyhai hulladékot. A szemétdomb valóságos konzervtemető volt! Két üres dobozt a zsebeimbe gyömöszöltem. Rövid időn belül Franzinak is mehetnéke támadt.
Végeztünk a rakodással. Az őrmester bezárta az étkezdét, beült a sofőrülésre, és a fejünk fölött elfricskázta a csikket. Kedvesen mosolyogtunk, és ha Mircsa nem fogja le a kezem, akkor integettem volna.
Felejthetetlen lakomát tartottunk a vegyi elhárítás bemutató termében. A polcon porosodó védőöltözet csizmájából előkerült konyakosüveg körbejárt, és Dani megható beszédet mondott a három névtelen katona hősi cselekedetének a tiszteletére.
- Nem gondoltam azt, hogy valaha ételt fogok lopni – szólalt meg Franzi.
- Ők az időnket lopják - mondta két böfögés között Mircsa. - Kvittek vagyunk.
Utolsó kommentek