Amikor nagyapám egyedül maradt, azt javasolták, hogy vegyünk neki kutyát. Egy kikötése volt, hogy fiú, azaz kan legyen. A tenyésztő hozott egy aranyos szőrmókot, amely nagyapámnak eszébe juttatta gyermekkora Úrfi kutyáját.
A húgom alaposan megnézte a kis gombóc alvázát, majd közölte, hogy a külső nemi szervekből ítélve szukát vettem. Mivel kifizettem, nem volt visszaút.
- Nem az számít, hogy milyen nemi szervei vannak, hanem az, hogy minek nézed: fiúnak, lánynak vagy esetleg valami másnak – vigasztalt a progresszív barátom, aki szerint nemcsak a saját nemünket, hanem a kedvenceink társadalmi nemét is megszabhatjuk.
– Ha nagyapád fiút akar, akkor nevezze nyugodtan Úrfinak! – mondta.
Úrfi nem hazudtolta meg a kapott nemét. Elég volt pár percre magára hagyni a frissen mosott harisnyákkal, hogy feltörölje velük a konyhapadlót. A pórázt elrágta, a ház fala mellé valóságos tankcsapdákat kotort, és a kukát kiborította. Reggelre a kert be volt szórva szeméttel.
Lordot, a szomszéd kutyáját nem tévesztette meg Úrfi újragondolt neme. Amikor Úrfi háta mögé került, a gazdája akkorát rántott a pórázán, hogy elment a kedve az alkalmi unga-bungától. - Mi a bajod, nyavalyás?! Ha nincs szuka, jó a kan is? – morogta dühösen.
Amikor kiderült, hogy ebünk „társadalmi kan”, a maradi szomszédok összesúgtak a hátunk mögött. Néha az volt az érzésem, hogy Úrfi sem tud napirendre térni a bonyolult nemiségén. A kerítést több helyen aláásta, jó néhányszor a harmadik szomszédból került elő, míg egy szép nap nem hozták vissza.
Egy ideig kerestettük, aztán beletörődtünk abba, hogy őrizetlenül hagyhattuk a mosott ruhát és a kukát.
Utolsó kommentek