A stockholmi Metro újságban megjelent újságcikk szerint az átlagsvéd, nevezzük őt Svenssonnak, 2010-ben 85 kiló húsárút vásárolt, amit feltehetőleg meg is evett. Majdnem negyed kiló naponta. Ez rengeteg, főleg ha elgondoljuk azt, hogy az évente elejtett 100 000 jávorszarvas és a lappföldiek rénszarvashúson alapuló kosztja (valószínű, hogy) nem szerepel a statisztikában.
Svenssonnak 1990-ben még csak 51 kiló húsra telt, azóta a szárnyasból háromszor, marhahúsból pedig kétszer annyit evett. Dicséretére legyen mondva az, hogy édességből 48, tejtermékekből pedig 18 százalékkal kevesebbet fogyasztott mint 1990-ben.
A Földművelésügy hivatal által közétett statisztikai adatok sokként érték vegetáriánusokat, a környezet- és klímavédőket, de még a Húsmentes hétfő mozgalom híveit is. Az ilyenkor előkerülő elemzők szerint a húsfogyasztás rohamos növekedésének egyik oka az új, húsfogyasztáson alapuló diéták (Atkins, LHCF) növekvő népszerűsége. Nyomós okot sejtenek a bevándorlók által fogyasztott bárányhús növekvő népszerűségében is.
A képeskönyvnek beillő szakácskönyvek borítójáról ránk mosolygó, válogatott húsdarabok keltette esztétikus hatás „reklámereje”sem lebecsülendő.
Ami igaz, az igaz, a hús lényegesen jobban néz ki fényképen, mint a hajdinasült zöldséges kölesen. A Los Angelesben élő Victoria Reynolds-ot is a nyers húsfélék szépsége ihlette hústémájú festményekre, melyeket barokk és rokokó stílusú keretekben állít ki.
Ha nem gondolsz a húsra, akkor virágokat, tájképet fedezel fel a textúrákban.
„Vágd le a füleket, és tedd be a fej és a lábak mellé főni a sós vízbe”.
Nem, nem Hannibar Lecter naplójából, hanem Jennifer McLagan szakácskönyvéből, a „Ritka húsdarabokból” idézek.
McLagan az állat kevésbé értékes részeiből, a belsőségekből készíthető ételspecialitásokról írt szakácskönyvet. Hiánypótló mű, hiszen a csirkemellre - a fehérhúsára, ahogy annak idején hívtuk- számtalan recept kering. Pedig Édesanyám szerint a nyakán van a legtöbb hús: akármennyit csipegeted, mindig marad rajta. Ma már kétlem, hogy ezért jutott neki mindig csak a nyaka. – „Húsból könnyű ebédet főzni” - mondogatta a véget nem érő, ínséges időkben.
A belsőségek elkészítése időt és tudást kíván. Az emberi találékonyság az ínséges idők alatt olyan receptek kidolgozásához vezetett, amelyek a legkevésbé ígéretes nyersanyagokból is kihozták a legjobbat. Vajon hányan tudják azt, hogy a marhanyelv hátsó része márványos textúrájú, tele zsírral? És azt, hogy vastag szeletekben grillezve a Wagu beefhez hasonlóan lágy és krémes állagú?
A disznófő sajt - Amerikában head cheese , Nagy-Britanniában pedig brawn a neve - mellett szerepel a könyvben az ökörfarok leves is, csak a vesevelő pecsenyét hiányolom. Csekély vigasz a perui szív kebab, az anticuchos receptje. Az ecet, fokhagyma, római kömény, olíva olaj és tengeri só összetételű, pikáns-savanykás pác kihozza a legjobbat ebből az elhanyagolt húsfajtából.
A húsfogyasztás mértéke szerintem leginkább a hús árától függ, mely az utóbbi két évtizedben nem emelkedett a többi élelmiszerre jellemző tempóban, ezáltal elérhetővé vált a szélesebb tömegek számára is.
"Mondja marha, miért oly bús? Olcsóbb a hal, mint a hús” – szól az ősrégi reklám. Azóta a nemes halak kihalászásával párhuzamosan csillagokba emelkedett a lazac, a süllő és a tőkehal ára. És ha így haladunk tovább, akkor ennek hamarosan a fordítottja lesz igaz.
Utolsó kommentek