Eheti gasztrovendégem Veress Mária, akinek nemrég jelent meg az Üzenet egy úszó jéghegyről című novelláskötete. A svédországi életről szóló elbeszélései közül ezt az írást válogatta nekünk:
Honvágy a négyzeten
Ha jól tudom, Amerikába készültek ők is, mint Szakállas Ábel. Meglehet, épp az ő példáján buzdultak neki annyira, hogy nyakukba kanyarították a tarisznyát, kezükbe vették a vándorbotot, s elindultak a nagyvilágba szerencsét próbálni. Hogy mi jöhetett közbe, mi nem, azt nem tudom, elég az hozzá, hogy tervük meghiúsult. Amerika helyett svéd földön kötöttek ki. Az első hónapok még elmúltak valahogy a felfedezés izgalmában, de aztán megjött a jószagú tél, s vele együtt a szomorúság. Bizony nem a zord skandináv éghajlat tette nehézzé szívüket, mert hiszen a csíki telekhez szokott emberfiának nemigen árt még a sarkköri levegő sem, hanem a honvágy meg a mérhetetlen nagy árvaság. Család nélkül, asszony nélkül, a megszokott környezet nélkül olyan árva volt a két székely atyafi, mint amilyen árva csak Mikes Kelemen lehetett Rodostón, vagy Körösi Csoma Sándor Tibetben.
Nehezen teltek a korán leszakadt esték, mert embereink egyre csak hazagondoltak. Otthon ilyenkor minden becsületes gazda óljában ott gömbölyödik egy-két levágni való malac. Székelyeinknek kiváltképpen a reggeli-esti etetések áhítatos szertartása hiányzott, s a moslékba feledkezett hízó elégedett csámcsogása.
Hej, búnak eresztette fejét szegény Benedek, társa alig győzte vigasztalni:
– Hadd el, koma, majd csak lesz valahogy...
Addig okoskodtak, mígnem eldöntötték: karácsonyra disznót vágnak, lesz ami lesz. Hisz, a népi bölcselet szerint is csak addig nehéz valami, amíg rá nem szánjuk magunkat, utána gyerekjáték az egész. Arra nézve aztán már nem ad útmutatást a Fennvaló sem, hogy mit kezdjen két ágrólszakadt székely ezzel a nagy nekibuzdulással, ha épp a vikingek földjére vezette útjukat a sors. Hogyan lesz ebből füstölt oldalas, kocsonya és véres-májas? Hol lehet malacot venni? Egyáltalán: lehet-e élő disznót kapni valahol?
Kis utánajárással kiderült, hogy lehet, mégpedig egy közeli tanyán. Embereink már jó előtte összeeszkábálták az ólacskát, abban hízik majd a malac szép gömbölyűre jó főtt pityókán, korpán, meg finom moslékon. Ha nem is lesz másfél-két mázsás, mint otthon, de legalább hájasodjon egy kicsit, mert nincs annál nagyobb szégyen, mint mikor vékony a disznó hátán a szalonna.
A tanyasi ember csak nehezen tudta felfogni, hogy mit is akar kezdeni egy élő disznóval ez a két, fekete-bajuszú, nagydarab idegen ember, de aztán hagyta, hogy menjenek Isten hírével, miután nagy keservesen betuszkolták kimustrált kocsijuk csomagtartójába a visító állatot. Csendes jószág volt egyébként a malacka, így aztán a szomszédok észre sem vették, hogy ott van. Az is igaz, hogy székelyeink se várták meg, míg éhesen követeli a moslékadagját, etették szorgalmasan, s mustrálgatták hájacskáját, miközben elégedetten dörzsölték tenyerüket. Olyan disznóölés lesz ez, hogy csak na!
Végre eljött a várva-várt szombat hajnala. Előtte való napon mindent előkészítettek volt, mint ahogy az asszonynép szokta azt odahaza. Volt ott apróra tört bors, főtt rizs, hámozott fokhagyma, szárított csombor, pirított hagyma, májas-véresbe való illatos fűszer, s egy csomó só meg paprika. Még húsdarálót is vettek erre a nagy alkalomra, meg egy üvegecske szilvóriumot.
Szikráztak a csillagok, s székelyeink csizmája alatt csikorgott, ropogott a csontkeményre fagyott hó, amikor kimentek az ólhoz.
– Na, te Benedek, én mindjárt elsírom magam... Olyan szép ez, mintha otthon lennék, esküszöm.
Hogy egymás előtt szégyenben ne maradjanak, gyorsan leöntöttek torkukon egy kis szíverősítőt, aztán csak nézték a pálinkáspoharat nagy komolyan, s hallgattak rá egy sort. Elsőnek Benedek szedte össze magát:
– Mehetünk – dörmögte, s elindult a késsel.
Társa nagy elszántan a nyomában bandukolt. De alig láttak a könnyektől. Talán ez lehetett az oka annak, hogy az első döfés nem talált. Benedek sok disznót ölt odahaza, így aztán nem is számított arra, hogy megtörténhet vele ez a nagy szégyen. Bizony, az üggyel-bajjal előrángatott és lefogott állat épp akkor ugrott meg, amikor a Benedek karja lesújtani készült. A hosszú kés belevágódott a menekülő disznó oldalába, mire az, fellökve tálat, embert, velőtrázó ordítással rohanni kezdett a szent hétvégi álmukat alvó, békés svéd szomszédok házai között.
A hatás nem is váratott magára sokáig. Pillanatokon belül ott termett a rendőrség, kutyástól-macskástól, s hangosbemondón szólították megadásra a halálra rémült bölléreket. Különösebb ellenállást egyikük sem tanúsított, így aztán azonnal őrizetbe vették őket és az áldozat holléte felől faggatóztak. Végül a vérnyomokat követve rábukkantak a sebzett állatra. Ekkor derült ki, hogy nem brutális gyilkosság hiúsult meg itt, hanem békés disznóvágás. De ettől még nem lett egyszerűbb a dolog, hisz állatorvost is kellet hívni, aki megállapította, hogy a disznót egy jól irányzott lövéssel azonnal meg kell szabadítani szenvedéseitől. Pár órás további hercehurca, kihallgatás, jegyzőkönyvbe vétel és egyebek után Benedekék végre hazamehettek, de csendháborítás és állatkínzás vádjaival akkora bírságot sóztak a nyakukba, hogy csak pislogni tudtak ijedtükben szegények.
– Még jó, hogy ennyivel megúsztuk – zárta le a vitát egyikük, s ezzel többé disznóvágásról nem is esett volna szó közöttük, ha be nem köszönt a következő tél, s a csípős levegő eszébe nem juttatja székelyeinknek az otthoni karácsonyt, meg a jó disznótoros vacsorákat.
Ejnye, nagyokat nyeltek, sóhajtoztak, de annak okáról a világért se szólt volna egyikük sem, míg aztán egy szép napon azzal állított haza Benedek:
– Na koma, mégis csak lesz disznóölés!
Nagyot nézett erre a székely, s hitetlenül ingatta fejét:
– Hát aztán, az hogy lesz, hogy ne legyen ismét baj belőle?
Benedek hamiskásan mosolygott bajusza alatt:
– Mert mi rosszul csináltuk, s azért lett baj. Itt másképpen szokták. Megérdeklődtem.
Nagy büszkén elmesélte, amit megtudott. Hogy ne érezze a disznó, mikor szúrják, s ne szenvedjen, el kell altatni előtte. A legjobb gázzal. Attól úgy elalszik, mint Csipkerózsika. Aztán jöhet a kés.
– Az már más – derült fel a koma arca, s lelki szemei előtt ott lebegett már a rúdról lecsüngő jófajta füstölt kolbász, orrában érezte a disznóperzselés mindennél finomabb illatát, elképzelte az asztalon remegő nagy tál kocsonyát, vastag zsírréteggel a tetején, jól megpaprikázva.
Hát ez egyszerűbb, mint gondolták volna. Harmadnapra minden készen állt. A frissen vásárolt malacka ott röfögött a tavalyi ólban, a ház mögött ott állt már a köteg szalma s a nagy, ezüstszínű gázpalack. Most nem sokat hizlalgatták a disznót előtte, hanem csak ledugták a csövet a torkán. Kicsit vonakodott a szegény pára, de aztán szépen oldalra dőlt, s meg se nyikkant, mikor Benedek markolatig döfte szügyébe a kést. Szép nagy tál vért csurgattak ki belőle. Ebből lesz aztán a finom véres hurka, az ám! Nosza, rá a szalmára, hadd perzselődjék!
Hogy utána pontosan mi is történt, azt egyikük se tudja visszaidézni, csak egy nagy durranásra emlékeznek, meg arra, hogy utána úgy eltűnt a disznó, mintha soha nem is létezett volna. Véres cafatait a harmadik-negyedik szomszéd kertjéből szedegették össze, hogy mentsék a menthetőt.
Másodszorra se lett disznótoros vacsora, csak egy újabb hatalmas büntetés. Embereink megegyeztek abban, hogy a bírságot az érdemelné meg leginkább, aki, mikor kioktatta Benedeket a svéd disznóölési módiról, elfelejtette megemlíteni azt az apróságot, hogy széndioxiddal szokás elaltatni az áldozatot, nem pedig fűtőgázzal.
(A fényképeket Perge Ferenc készítette.)
Utolsó kommentek