„A bárányból huszonnyolcféle ételt készíthetni...” olvasom Bornemisza Anna fejedelemasszony több száz éve írt híres szakácskönyvében, de mivel nem tudom eldönteni, báránynak számít-e a már több mint féléves juh, biztonságból megnézem, mit javasol erre az esetre a régi könyv. Megnyugodva látom, hogy „az berbécsbűl” viszont negyvenötfélét főzhetek. Pastetumot meg szömörcsögöt, vagy akár carbonátát is, ha úgy tetszik, ha akarom, agyvelejét mozsárban megtöröm, tikmonnyal, zöld füvekkel, gyömbérrel elkeverem, osztán két szelt cipó közé rakom, jó étek. Nyelvét, ha lengyel formára szeretném megcsinálni, úgy is jó lészen, de megcsinálhatom borssal, sáfránnyal és tengeri szőlővel. Elébb vereshagymát vetek vízbe, s ha lágy, szitán átalverem. Beléteszem az nyelvet az lévbe. Hadd forrjon. És így tovább.
Épp ebédszünetből tértem vissza irodámba, amikor megcsörrent a telefon. A dörmögő hangban egyik munkatársamra ismertem, aki az örökösen elfoglalt emberek sietős stílusában azonnal a tárgyra tért:
– Elhoztam, amit ígértem, a parkolóban várlak.
Mire odaértem, kollégám kirámolta már a kocsi csomagtartóját.
– Jesszusom – csaptam össze ijedtemben a kezemet, mikor a nagy halom fekete zsákot megláttam – elég lett volna nekem kettő-három is. Hányat hoztál?
A férfi égre emelte tekintetét, mintha ott keresné a választ.
– Lássuk csak: volt egy tavalyi, aztán egy kétéves, a többi tíz meg idei. Összesen tizenkettő. Ha jól emlékszem, azt mondtad, mindegyik kell.
Valóban ezt mondtam, jó fél esztendeje, mikor megbeszéltük, hogy megkapom a fejeket. Mondta is, mennyire örül, hogy elviszem őket, legalább nem mennek kárba. Most aztán mi az ördögöt kezdek ennyivel? – sopánkodtam magamban, miután a fejek szállítója kocsijába vágta magát és faképnél hagyott. Beletelt jó félórába, míg behordtam és fagyasztóba raktam a zsákmányt. Nem erre a célra tartogattuk a hatalmas fagyasztó raktárt, de hát szükség törvényt bont. Négy kisebbnek tűnő csomagot felvittem az irodába.
Jó meleg volt odabent. Talán már estig kiolvadnak annyira, hogy megfőzhetem belőlük rég áhított agyas levesemet. Közben ügyes-bajos dolgaimat intéztem, s egészen megfeledkeztem volna a sarokban lapuló fejekről, ha elő nem jön kuckójából irodánk elmaradhatatlan tartozéka, Astor, egy hangzatos nevű francia kutyafajta becses példánya.
Meggyőződésem, hogy a Teremtő tévedésből húzott kutyagúnyát Astorra, mert valójában lajhárnak szánta őt. Derék ebünk szabályosan végig szokta aludni a munkaidőt, akárcsak egy vérbeli hivatalnok. Ez alkalommal is estig húzta volna a lóbőrt, ha a melegben lassan felengedő fejek lappangva terjengő vérszaga elő nem csalogatta volna a szék alól. Óvatosan körülszaglászta a szokatlan csomagot, majd lehasalt és nyalogatni kezdte a szatyor oldalát.
Astor arról híres, hogy időnként váratlanul felébred, beoson a laborba, ahol épp a szövetminta vételre előkészített anyag áll őrizetlenül, s szempillantás alatt eltüntet halat, vadat s mi jó falat szem-s-szájnak ingere. Gyorsan biztonságba helyeztem az értékes szatyrot, s dolgoztam tovább. Hogy az íróasztal nem a legmegfelelőbb helye néhány levágott főnek, azt csak akkor tudtam meg, mikor hazainduláskor felemeltem a zacskót.
Kisebb kármentő akció után a fontosabb papírokról sikerült leáztatni a vért. Hiába minden csomagolástechnikai trükk, a vér olyan alattomos természetű lé, mely mindenen átüt, mindenből kifolyik, kiszivárog vagy kicsöpög. Nem hiába veri ki a hideg veríték a mozivásznak közismert gyilkosait, akik a lekaszabolt áldozatuk testének eltüntetése során gyakran tapasztalják a vér eme fölötte kellemetlen tulajdonságát.
Azon morfondíroztam magamban, hogyan fogok ezzel a véres aljú, dögnehéz szatyrommal hazaérni a szokásos péntek esti csúcsforgalomban, de mást nem tehettem, mint bátran nekivágni az októberi alkonynak. Az elején könnyen ment minden. Míg a buszra vártam, batyumat szép diszkréten leraktam egy frissen megkopaszodott gesztenyefa alá. A talajt vastagon borító sárgás-barnás leveleknek meg se kottyant a vérfolt. A buszban végig kézben tartottam a szatyrot, s mihelyt egy vércsepp földet ért, villámgyorsan ráléptem és cipőm talpával diszkréten elmaszatoltam a nyomot a padlón. Szerencsére senki se vett észre semmit.
A metróban már nagyobb bajban voltam, mert félóra hosszat csak nem tarthatom kézben a négy fejet. Zsúfolt volt a szerelvény, mint ahogy ilyenkor lenni szokott. Alig volt annyi hely, hogy begyömöszöljem csomagomat a lábak mellé, és bepréseljem magam a széles vállak és viharkabátok sűrűjébe. Elindultunk. Zilált külsejű, gyűrt arcú férfi dülöngélt mellettem, bőségesen ontva magából a tegnapi pálinkázás bűzét. Hirtelen, mint akit valami nagy sérelem ért, harsányan szitkozódni kezdett, vadul rugdosva a lába közelébe eső csomagot. Karjával veszettül hadonászott, majd minden bevezető nélkül elém tartotta cserzett markát.
– Tudnál adni néhány koronát? – kérdezte elszántan.
Összeszedtem minden bátorságomat:
– Nem!
Egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy részeg tökfilkókkal jótékonykodjam, különösen, hogy rugdosta a szatyromat. Mert mi lett volna, ha akkorát talál rúgni bele, hogy kihasad a zacskó oldala, s a véres fejek szanaszét gurulnak a metró padlóján? Bár sok hely erre nem volt, de mégis. Ha csak egyvalaki észreveszi, hogy valami véres izé van a csomagomban, menten patáliát csap, és kihívják a rendőrséget. Nem lehet itt csak úgy, mindenki szeme láttára feldarabolt tetemeket, véres testrészeket, urambocsá, netán levágott véres fejeket szállítani ide-oda. Meg egyébként is, az ilyesmivel minden becsületes gyilkos befut a legközelebbi erdőbe, hogy elássa. Vagy kifut a tópartra, hogy vízbe dobja a korpusz deliktit, nem furikázik véres szatyrokkal a péntek esti tömegben. Gyorsan számbavettem, mit mondok, ha elkapnak a fejekkel. Kitől kaptam? Miért? Azt fogom mondani, hogy kutyaeledelnek szántam. Kinek mi köze hozzá! Azt eszik a kutyám, amit akar. Mert azt ugyan el nem hitte volna nekem senki, hogy ünnepi ebédet szándékoztam főzni belőlük. A tömeg közben egyre nőtt, s már nem látszott valószínűnek, hogy valaki észreveszi a lábamnál terjengő vérfoltot, de úgy éreztem, kockázatos a statisztikában bízni. Mentő ötletem támadt. Táskámból előhalásztam a reggeli újságot, s mikor le kellett szállnom, gyorsan a vértócsára borítottam a sporthíreket.
Néhány átszállás és cipekedés után szerencsésen hazaértem. Végre kicsomagolhattam és közelebbről is szemügyre vehettem a szerzeményt. Hamarosan ott búslakodott a négy fej konyhánk mosogatópultján.
Négy félig lehunyt szemű buksi bárányfej.
Mivel legutóbb tizenöt-húsz éve főztem bárányagyból levest, egy kissé elbizonytalanodtam, mert fogalmam sem volt, hogyan fogjak neki. Miután vízbe áztattam a jobb létre szenderült barikák koponyáját, hogy ilyen módon hamarabb felengedjenek, nekifogtam, hogy kikeressek valami egyszerű receptet.
„A bárányból huszonnyolcféle ételt készíthetni...” olvasom Bornemisza Anna fejedelemasszony több száz éve írt híres szakácskönyvében, de mivel nem tudom eldönteni, báránynak számít-e a már több mint féléves juh, biztonságból megnézem, mit javasol erre az esetre a régi könyv. Megnyugodva látom, hogy „az berbécsbűl” viszont negyvenötfélét főzhetek. Pastetumot meg szömörcsögöt, vagy akár carbonátát is, ha úgy tetszik, ha akarom, agyvelejét mozsárban megtöröm, tikmonnyal, zöld füvekkel, gyömbérrel elkeverem, osztán két szelt cipó közé rakom, jó étek. Nyelvét, ha lengyel formára szeretném megcsinálni, úgy is jó lészen, de megcsinálhatom borssal, sáfránnyal és tengeri szőlővel. Elébb vereshagymát vetek vízbe, s ha lágy, szitán átalverem. Beléteszem az nyelvet az lévbe. Hadd forrjon. És így tovább. A tudós könyv mintha egyenesen nekem íródott volna, amikor ezt írja: „Ha egy berbécsfő nem elég, hármat, avagy négyet is végy.” Na, ebben az egyben nem lesz hiba. Akár tizenkettőt is, ha kell.
Talán jobb lenne átugrani néhány évszázadot, s valami használhatóbb recept után nézni. Itt van mindjárt a szakácskönyvek közül számomra legolvasmányosabb, Az ínyesmester szakácskönyve. Hetven évvel ezelőtt íródott, jóval a pizza és a hamburger divatba jövetele előtt. Hol volt még akkoriban a glikémiás index, a zsírégető diéta, a reformkonyha, a kőkorszaki étrend, a fehérje-diéta, és egyáltalán: a fogyókúra? Hát még a tofu, a sushi, a szójatej, a müzli meg az a rengeteg kimondhatatlan nevű, ismeretlen eredetű és összetételű, de garantáltan hatékonynak és egészségünk számára elengedhetetlennek beharangozott készítmény, melyek valódi rendeltetése nem pocakunk apadása, hanem gyártóik bukszájának hízlalása. A nagy ínyesmester idejében az emberek nem számoltak pontokat, nem méricskéltek adagokat, nem álltak mindennap mérlegre, egyszerűen csak szerettek jól élni, finomakat enni-inni, végül pedig boldogan és kövéren meghalni.
A bárányfejből és az ürühúsból főtt levesek közt kalandozva igen szép monográfiát olvastam a palóclevesről, melyet, mint megtudtam, maga Gundel János uram tervezett és valósított meg, valami száztíz évvel ezelőtt Pesten, mégpedig Mikszáth Kálmán tiszteletére, aki megkóstolván az étket, repetát kért belőle nyomban.
Nos, lássuk hát, mit tanácsol kedvenc szakácskönyvem, mit tegyek a mosogatópulton megadóan várakozó növendékbárány fejekkel? Palócleveshez valóm sajnos nincsen. Mert ugyan honnan tudjam, mi az a „húsra hízott finom ürücombhús”, meg aztán honnan vegyek „jóféle” burgonyát, ha nem tudom, mit kell érteni ez alatt. Még a „feldarabolt, szálkáitól óvatosan megtisztított zöldbabot” sem tudom garantálni, hát még a „jó tartalmas, savómentes, édes tejfölet”, mely a szakácskönyv szerint azért fontos, hogy azzal a leves „jelesnél jelesebb ízeinek és illatainak összhangját a tökéletesség tetőfokára emeljük”. Hogy mennyi benne a száz grammra eső kalória, arról a könyv írója nem tesz említést, de azt nem mulasztja a lelkünkre kötni, hogy „ezt a felséges eledelt csak a legjobb barátainak szánhatja az ember.”
Miután megtudtam, hogy mi mindent főznék a fejekből, ha jó háromszáz évvel ezelőtt az erdélyi fejedelmi udvarban éltem volna, illetve, ha csak röpke egy évszázaddal ezelőtt születtem volna Pesten, ideje volt megtudnom, hogy mit főznék belőlük erdélyi falusi módra. Előszedtem egy másik szakácskönyvet, melyben jó otthoni recepteket lehet találni. Lapozgattam hazai ízeket ígérő szakácskönyvemet, s találtam benne az örmény fülleves, a román csorbák, a szász mazsolás, a szombatos lúdleves, a mezőségi lencseleves mellett annyi báránylevest, hogy választani se tudtam köztük. Végre előkerült a tárkonyos bárányleves receptje, nem is egy, de valahogy egyik sem volt az igazi. Félretettem hát a szakácskönyveket, s feltárcsáztam jóanyámat. Ő az egyetlen, aki egész pontosan tudja az agyas leves trükkjeit.
– Agyas leves? De hát honnan veszed az agyat?! – csodálkozott rám a vonal másik végéről.
Elmeséltem neki a koponyák történetét, s megígértem, hogy kap ő is néhányat a raktáron lévő készletből. Rögtön megtudtam a kívánt részleteket. Töltsem teli a fazekat vízzel, sózzam meg, rakjak bele egy fej hagymát, majd főzzem bele a csontokat és a nyelvet, igaz, kis hús nem ártana, de nem baj, ha nincs. Az agyakat óvatosan eresszem a zubogó levesbe, de szedjem ki, mihelyt színt változtatnak, nehogy szétfőjenek. Aztán, ugye, a krumplit ne felejtsem ki belőle, meg a tejfeles eresztéket se, tojássárgájával. Tárkony a végén jön bele, szárított vagy friss. Tálalás előtt aztán tárkonyecettel ízesítsem. Úgy finom, ha jó savanyú.
Megköszöntem a sok jó tanácsot és nekigyürkőztem.
Hamarosan azt is megtanultam, mégpedig saját bőrömön, hogy a szóban forgó levesben nem a fejek hazaszállítása vagy a recept felkutatása a legnehezebb, hanem az agyvelő kiemelése. Kórboncnoki tapasztalataimat kizárólag fókákból szereztem, s balga fejjel nem gondoltam arra, hogy mennyire elüt egymástól ez a két állat. Ha a fóka koponyájára kalapáccsal egy jó nagyot ráhúzok, a vékony csont nyomban szilánkokká forgácsolódik. Néhány pontosan irányított csapás után már ki is lehet szedni az agyat. Valahányszor ezt teszem, gondolataim egy pillanatra elkalandoznak, mintha saját meglékelt koponyámból került volna elő az a tenyeremen lötyögő maréknyi véres, rózsaszín zsírkocsonya.
Hát nem hajmeresztő, hogy ebben a kenhető állagú masszában mennyi minden lakozik? Minden más testrészünk kicserélhető: vígan élünk idegen emberek lecsapolt vérével, belénk ültetett belső szerveivel, átszivattyúzott csontvelejével, újra látunk holt emberek szemgödrünkbe fészkelt szemével, sőt, állítólag már az is lehetséges, hogy, – horribile dictu – mások lenyúzott arcával futkossunk a világban. De az agy, az ugye más, azt nem lehet csak egyszerűen kikanyarítani, és más emberét tenni a helyébe. Mióta tudatunknál vagyunk, azonosulunk az agyunkkal, s főleg mindazzal, ami benne bujkál. Olyan az agyunk, akár egy személyünkre szabott fekete doboz, mely életünk minden egyes pillanatát pontosan rögzíti. Tekervényeiben ott vannak tapasztalataink, melyeket szagok, ízek, képek, hangok formájában éltünk át, de a kitapintott valóság mellett agyunkban megférnek olyasmik is, amiket csak elképzelünk. Aztán ott vannak szorongásaink, kudarcaink, félelmeink és örömeink, sikereink és vágyaink, továbbá valamennyi élményünk, még azok is, melyekre nem emlékszünk, s melyek csak álmainkban bukkannak fel időnként. Ott bujkál az összes gondolat, mely valaha megfordult a fejünkben.
Valamikor, jó húsz éve, gyerekeimnek disznóagyat főztem. Nagy kíváncsian dugták össze buksijukat a tál fölött. Ötéves leánykám így oktatta kisöccsét:
– Látod, ez itt a malacka agya. Szegényke épp arra gondolt, hogy meg fogják ölni. Itt, ebben az agyban benne van a gondolat is, csak éppen meg van főve...
Hát bizony, fogalmam sem volt arról, hogyan szedem ki az agyakat a fejekből. Anyám szerint ketté kell fűrészelni a koponyákat. Valóban zseniális a meglátás, de fűrész híján kicsit nehéz kivitelezni. Marad tehát a kalapács. Megragadtam az első fejet, leitattam róla a vért, és nekifogtam lenyúzni róla a göndör, fekete bundát. Boncoló késsel vagy szikével sokkal jobban haladtam volna, de végül a konyhakés is megtette a szolgálatot.
Hosszas nyiszitelés után hozzáférhettem a koponyacsonthoz. Beidegződött mozdulattal csaptam le rá kalapácsommal. A fóka feje erre már nyiladozott volna. De nem úgy a bárányé. Akár a tömör vasbeton. Minél vadabbul csapkodtam a csontot, annál tompábban szólt, s esze ágában sem volt összetörni. Már arra gondoltam, hogy le kellene dobni a fejeket a ház mögötti szikláról, a sasok is a magasból leejtve szokták széttörni a lábszárcsontot. Végül nem találtam szerencsésnek az ötletet, mert sok ablak nyílik a szikla irányába, s könnyen előfordulhatott volna, hogy meglát valaki. Errefelé, azt hiszem, már néhány évezrede nem szokás a fejdobálás. Furcsának találnák, hogy véres koponyákat hajigálok a mélybe, és még kihívnák a mentőket.
Rövid töprengés után beláttam, hogy nincs menekvés. Kalapáccsal kell boldogulnom, akárcsak kőkorszaki őseim, pedig a művelethez egy jókora középkori buzogányra lett volna szükség, ha már nincs újkori fűrészem, vagy egy csepp kis modernkori sütnivalóm, hogy ezt az egész juhnyájat a szemétre dobjam, lezuhanyozzak és moziba menjek, mint ahogy minden normális ember tenne a helyemben.
Talán már egy jó félórája ütlegelhettem az ártatlan fejet, pontosan a két pici szarvkezdemény között, s a kalapács éles fele már centinyi mély árkot vájt a homlokcsontba, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy mekkora ökör vagyok. Biológus létemre gondolhattam volna arra, hogy a juhok koponyája épp ott a legkeményebb, hiszen ez a szarvakkal megáldott faj a küzdősportok közül egy olyanhoz alkalmazkodott, mely igencsak igénybe veszi a homlokot. Ha két ember akkora erővel csattantaná össze koponyáját, mint ahogy azt a kosok teszik, menten kilehelné lelkét. Ez hamarabb is eszembe juthatott volna.
Másodszori nekifutáskor a tarkónak estem, s akkorákat ütöttem rá, amekkorák az erőmből teltek. Már sajgott a csuklóm, és az egész karom elzsibbadt, de csak nem adtam fel a harcot. Fröcskölt a vér, s a csontszilánkok a rájuk tapadt faggyúval szanaszét röpködtek a konyában. Hosszas küzdelem után a kalapács éle eltűnt egy kis nyílásban. Végre. Utána sorra került még néhány csavarhúzó, csípőfogó, franciakulcs, s miután mindegyik kivette a részét a munkából, tenyeremre fektethettem alaposan megszolgált jutalmamat, a tyúktojásnyi nagyságú, szerényen meghúzódó, vérerekkel mintázott agyat. Nevetnem kellett, hogy egy akkora fej nem produkált ennél nagyobb agyvelőt. Mintha összement volna a mosásban. Nyomban elpárolgott a jókedvem, mikor az előttem lévő koponyákra néztem. Sajnos mind a négy agy szükséges a leveshez, hisz egyébként úgy elvész benne, mint szélben a sóhajtás. Nekifogtam hát a következő koponyának.
Késő este lett, mire az utolsó csapás elhangzott. Székre roskadva szemléltem a csataképet, mely beillett volna egy sátánista tanoknak hódoló, perverz hajlamaitól hajtott gyilkos tanyájának. Szétvert koponyájú levágott fejek, vértől maszatos padló, gyanús foltokkal tarkított falak, s egy tálon sorakozó négy meggyötört, apró agyvelő.
Másnap ebédre megfőztem levest. Anyám receptje szerint. És beleraktam mindent, ami járt bele, és mégis, sem ízben, sem színben sem illatban, sem állagban, sem semmiféle más tekintetben nem volt hasonlatos emlékeimben gőzölgő húsvéti levesünkhöz. Mintha épp a lényeget felejtettem volna ki belőle. Talán maga a szülőföld hiányzott alóla, vagy a hazai táj varázsa. Ezért érezhettem úgy, hogy az ünnepi lakomának szánt fogás nem volt egyéb, mint egy egészen hétköznapi savanyú krumplileves.
(A novella Veress Máriának az Üzenet egy úszó jéghegyről című, svédországi életről szóló elbeszéléskötetében jelent meg.)
Utolsó kommentek