Amikor a Komédiás kávéház bejáratához közeledtem, egy régi dal zsongott a fülemben
Néhány éve játszotta a Karinthy Színház Kellér Dezső Az alvó férj című darabját, amely 1948-ban, a fordulat évében, épp a szocdem és kommunista párt egyesülésekor ezzel a kupléval vette kezdetét:
A pesti Broadwayn van egy törzsasztalom,
Reggeltől estig nagy ott a forgalom.
Megiszom egy rövid szimpla feketét,
És közben nézem a sztárok seregét.
Ott ül a Sárdy, mellette Feleki,
Mindenki itt van, aki csak teheti.
Két próba közt a Honthy is odatart,
Mivel a Broadway, a pesti Broadway,
A pesti Broadway most a Duna-part.
Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy én épp erre a régi helyre igyekszem. Lélekben mindenképpen. Ahogy átkeltem a Nagymező utcán, az is eszembe jutott, hogy azon a pesti Broadwayn járok, amely a háború utáni, úgynevezett konszolidációs időknek a tündöklő bohém-negyede volt. Színházak, vendéglők, kocsmák, eszpresszók, lokálok sorakoztak itt. Mint később kiderül, Schőn főnök is épp 1948-ban született, amikor, meglehet, a Komédiás egykori elődje szolgált Kellér darabjának a helyszínéül.
Schőn András és felesége, Zsuzsi, valamint a családja 1997-ben vásárolta meg az üzlethelyiséget, amikor még a Vízi Sanyi-féle fodrászüzlet működött benne. A főnök lánya akkoriban Franciaországban járt gyakorlaton, így új szerzeményük nevét a párizsi Cafe Comedien inspirálta. Mivel azonban jellegzetes pesti kávéháznak képzelték el, a neve is megmagyarosodott. Hornyánszky Tamás, egy Párizsból épp hazatérő díszletes tervei alapján alakították ki a belső tereket. Szükség is volt az ötleteire, mert egy ötven négyzetméteres, öt méter magas helyiséget kellett elegáns, mégis bohém kávéházzá varázsolnia. Előbb a galériával bővült a tér. Aztán leereszkedtek a volt légópincébe is. Végül az utcára nyíló terasz visszavezetett a régi- új Broadwayre.
*
A háború után a Fuhrmann-féle kocsma, avagy a „mámorház" nyílott ugyanerre a flaszterra. Ezen élték mindennapi életüket a színészek. A színháziak.
Írók, festők, bohémek. Gyönyörű nők. Az újságírók hada. Koldusok. Fezőrök. Kora reggeltől késő éjszakáig zajlott, pezsgett és tündöklött a felszabadult, vidám élet. Mintha csak a háború előtti Budapest éledt volna újjá. Jellegzetes figurák járták az utcákat. Legmarkánsabb képviselőiről gyakran mesélt a Thália Színház egykori gazdasági igazgatója, Sívó Emil.
Halmai Imre, a híres komikus némi készpénzért, akár az úttest közepén is, bárkinek csinált egy flikflakkot. Örökké mókázott. Ha például Egri István, a Pesti Színház (a későbbi Vidám Színpad) Dacosnak nevezett direktora ült az egyik asztalnál, Halmai soha nem hagyta ki a következő jelenetet. Egrihez lépett, hosszasan bámulta. Egri visszanézett rá, meg akart szólalni. Halmai megelőzte.
Halmai: Tiszteletem. Nem, kérem, ne szóljon egy szót sem. Én tudom, hogy Ön kicsoda.
Egri: (felderülve) No, ki vagyok?
Halmai: Színész.
Egri: (szerény mosollyal) Igen.
Halmai: Filmszínész.
Egri: (elégedetten) Úgy van.
Halmai: Kiváló rendező.
Egri: (ragyogva) Stimmel.
Halmai: Színigazgató.
Egri: (önmagától eltelve) Talált. Szóval ki vagyok?
Halmai: (rezzenéstelen arccal) Mindenki tudja. Maga Várkonyi Zoltán.
Nevetésétől zengett a Nagymező utca. Mindenki tudta, hogy ilyenkor Halmai játszott egyet.
Játékai azonban nem önmagukért valók voltak, hanem az élete részét képezték. Sóhersága örökös pénzhajszára ítélte.
1949 nyarán a Liszt Ferenc tér sarkán működő Brazil eszpresszó teraszán, hatalmas alakjával magasan kiemelkedve, szokásos bohém társasága közepén ült Dinnyés Lajos, a volt miniszterelnök. A nagyon népszerű politikus szívesen töltötte szabad idejét a színészekkel. Rendkívül gavallér ember volt és Halmai tarhás híre sem volt titok előtte.
– Jó napot, Imre, hogy van? – szólította meg a közeledő humoristát.
– Tiszteletem, elnök úr, csak megvagyok – válaszolta szerényen Halmai.
– Majd elfelejtettem – csapott a homlokára Dinnyés –, hiszen én tartozom magának húsz forinttal.
Halmai egykedvűen átvette a felé nyújtott húszast.
– Köszönöm, elnök úr. Akkor maradt tíz – mondta. Elegánsan meghajolt és elindult további tarhák irányába.
*
A Komédiás 1999-ben kezdte meg a vendéglátást. Először csak klasszikus kávéházi formában, sütemény- és kávéspecialitásokkal.
Érkezésünk után Schőn főnök azonnal elkezdte a hely jellegzetességeibe történő beavatásunkat. Kis vitát bontakoztatott ki arról, hogy aperitifnek kóser szilva vagy mézes barack dukál inkább. Mivel én mindenben Főszerkesztőm intenciói szerint járok el, az utóbbiban állapodtunk meg.
A hangulatfokozó aperitif után a főnök szenvedélyes hitvallása következett hivatásáról, a vendégek szeretetéről.
A családban korábban senki sem volt vendéglátós, meséli. Ezért Schőn úr a szokásostól eltérő aspektusból kívánta megközelíteni a vendégeit. Mint korábbi szenvedélyes vendégnek, a lelki szemei előtt az abszolút vendégcentrikus vendéglátás képe lebegett. Természetesen minden vendéglős ezt akarja. Ám a családias hangulatot, a személyes kontaktust nem mindnek sikerül ennyire látható módon megteremtenie. A nem hajbókoló, ám határozott pincéri fellépést. A teljesen kötetlen konyhai kapacitásból fakadó étlapi mozgékonyságot. A Komédiásban ugyanis az a módi, mondja lelkesülten, hogy mindenki mindent rendelhet. Amiből és amit, ahogyan és ahányat? – kérdem hitetlenkedve. Mesebeli terülj-terülj asztalkám módján? Vendéglátóm bólint. Miért ne, kérdez vissza, hiszen gyakorlatilag minden alapanyag a konyha rendelkezésére áll. Mindenfajta megkötöttség nélküli teljes választékkal. Minden úgy történik, ahogy a vendég kívánja, ahogy a vendég elképzeli. Érezze mindenki otthon magát! Ez a fő ars poeticám. Aki a Komédiásba belép, ne egyszerűen egy vendéglőt keressen fel, hanem a Komédiásba jöjjön. Vendégségbe Schőnékhez. Mint a lakásunkba, fejezi be a tirádát. A különbség annyi csupán, neveti el magát, hogy itt fizetni is kell. És kacag öblösen, hangosan, szinte ínycsiklandó életörömmel.
(Folytatás következik)
Megjelent a Premier Művészeti magazinban. A felvételeket Perge Ferenc készítette.
Utolsó kommentek