„Kóstold meg Stockholmot!” névvel négynapos maratoni ételkiállítást rendeztek a város központi terén. Rengetegen jöttek el kipróbálni a neves éttermek szakácsainak főztjét. A színpadon szakácsviadalok folytak, és helyi celebek szórakoztatták a zabálókat. Végig ragyogó idő volt, a hatalmas sátrak ezúttal nem az eső ellen, hanem a hétágra sütő naptól védték azt, aki befért alájuk.
Az egyik félreeső sátor a „Sötét lebuj” nevet viselte. Közelebbi megtekintésre kiderült, hogy Svédország egyedüli olyan éttermét képviselik, ahol koromsötétben eszik a vendég. A pincérek sötétben jól tájékozódó látáskárosultak, akik felszolgálás közben anekdotákat mesélnek, sőt olykor dalra is fakadnak.
A következő „előadásra” egy fél órát kellett várni. A pénztáros beszédes kedvében volt. Elmondta, hogy a sátorban tett látogatás betekintést nyújt a vakok és gyengén látók mindennapjaiba. Meg fogok lepődni azon, hogy a látásból származó zavaró benyomások nélkül mennyire „érzéki” lesz az étel, a zene és a vers. Részben mulatságos kaland is, mivel gyakran fordul elő, hogy feldöntöd a poharad, és melletted felsikoltanak. Azt is megígérte, hogy kivezetnek, ha pánikba esem.
Pánikba? Én?
Tavaly részt vettem egy céges csapatépítés alkalmával egy sötétben lebonyolított kóstolón. Már azt is nehéz volt megállapítani, hogy merre van az asztal, és hogy milyen közel ül a szomszédom. Az ujjamat valami hideg lébe dugtam, és a villa vagy a kés az ölembe hullott. Eleinte jókat röhögtünk azon, hogy „Nem a cukrot kértem, hanem a sót.” és, hogy „Egy légy van levesemben, hallom a zümmögését.” Aztán elkapott a légszomj, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy az ízélményre figyeljek.
Milyen szerencse, hogy figyelmeztettek!
A pénztáros átnyújtotta a névjegykártyáját:
- Ha meggondolja magát, ez a címünk.
A kártyának furcsa, csiklandós tapintása volt. Jobban megnéztem: a Brailleírás miatt.
* Részlet a tíz évvel ezelőtt megjelent Hobbiszakácskönyvből.
Utolsó kommentek