Először jártunk újdonsült svéd barátainknál, Magnusnál és Gunillánál, ami azt jelentette, hogy rám hárul az a megtiszteltető feladat, hogy ”díszvendégként” asztalhoz vezessem a háziasszonyt, és a vendégkoszorú nevében megköszönjem a vacsorát.
”Kedves barátaim! Eljött az ideje, hogy köszönetet mondjunk ezért a kulináris kirándulásnak is beillő, kiváló ízléssel összeállított vacsoráért. Gunilla nyári beszámolója lélegzetelállítóan érdekes volt, így a mai este szellemiekben is gazdag élményként fog az emlékezetembe vésődni. Megragadom az alkalmat, hogy mindannyiunk nevében - itt majd körbejártatom a tekintetemet az asztal körül ülőkön - megköszönjem vendéglátóinknak, Gunillának és Magnusnak, ezt a tüneményes vacsorát.”
Az illemkönyv - amit erre az alkalomra kölcsönöztem ki a könyvtárból - külön fejezetben tárgyalja a meghívásos vacsora végén kötelező "Tack för maten" (szó szerint Köszönet az ételért) tósztnak, ennek a sajátos északi szokásnak a szabályait.
”Fontos az, hogy ne csak az étel minőségét dicsérjük, hanem említsük meg olyan részleteket is, mint a lobogó gyertyák, a virágmintás abrosz, és nem utolsósorban az a megtiszteltetést, amit egy ilyen kellemes beszélgetőpartner, mint maga a háziasszony jelent a meghívottak számára. Utána jöhet egy humoros történet, anekdota, hogy a vendégek mosolygó arccal koccinthassanak, mielőtt a háziasszony példáját követve, elhagyhatják az asztalt.”
A szerző elismeri, hogy ez a szokás megkeseríti a díszvendég szájában a falatot. Amíg a többiek az étkezés örömeit élvezik, addig a kiszemelt gyomra összerándul, ha csak arra gondol, hogy mi lesz akkor, ha belesül a tósztba. De sebaj, mert mindenre van megoldás! Jó ha előre bemagolunk egy rövid szöveget - amit a vacsora alatt hallottakkal kiegészítünk. És, hogy egy kis leleményességért ne menjünk a szomszédba, tippekkel is szolgál:
- ”Barátaim! Aki jól főz, annak nem feltétlenül szükséges szépnek lennie, és az sem lényeges, hogy van-e valami a koponyájában. Egy ragyogó példa erre a jobbomon ülő háziasszony...” - A szerző arra figyelmeztet, hogy ezzel a bevezetéssel veszélyes vizekre eveztünk, és abban reménykedik, hogy a folytatásból egyértelműen kiderül, hogy rég volt, amikor ilyen badarságokat büntetlenül állítani lehetett, hiszen közismert, hogy egy sikeres vacsora megszervezéséhez mennyi előkészület - és nem utolsó sorban esztétikai érzés - szükséges.
Pontban este nyolckor bekopogtunk, Magnus széles mosollyal sietett a fogadásunkra. Gyorsan cipőt cseréltünk, és fagyott kezünket dörzsölgetve beléptünk a nappaliba. Rajtunk kívül két ismerős házaspár egészítette ki a társaságot. Az "Isten-hozott pohár" kiürítése után asztalhoz ültünk. Szétbontottam a szalvétát, és az ölembe terítettem. Az előételt Gunilla gustavsbergi, kék-fehér porcelántányérban szolgálta fel. A szétnyílt kékkagylók héjastól csücsültek a sűrű, sárga petrezselyemszószban. A kagylóhoz jól csúszott a száraz fehérbor. A második fogás igazi ínyencfalat: rénborjú-szűzérme, barna, édeskés szósszal leöntve. Gunilla kipirosodott arccal hallgatta az elégedett hümmögéseket.
A koccintáshoz vidám nótákat énekeltünk az énekeskönyvből – mindenki kapott egy példányt - vagy Magnust hallgattuk, aki a Római Birodalom bukásáról olvasott egy könyvet. A római cirkuszi viadaloknak a harci erkölcsöt erősítő szerepéről beszélt, amivel nem remélt inspirációt adott a beszédemhez.
Az asztal közepén díszes tartókban lobogó gyertyák fényében meg-megcsillantak az ezüst evőeszközök. Ha valaki benéz az ablakon, azt hihetné, hogy kivilágított akváriumban üldögélünk. Pillantásom találkozott az asztal végén ülő Ivaréval. Kihasználtam az alkalmat, és a poharamat az állam és a tányér között húzott képzeletbeli egyenes felezőpontjához emeltem, és mélyen a szemébe néztem. Kortyoltam a pohárból, és ismételten a szemébe néztem. Tíz perccel ezelőtt ”távkoccintott”, ideje volt viszonozni. Az etikett az etikett...
Gunilla a kávét szervírozta, amikor eljött a beszéd ideje. Megkocogtattam a poharam.
- Sajnálattal kell tudatnom, hogy nem jut eszembe egy épkézláb ötlet, amely segítségével szavakba önthetném a vacsora során szerzett kellemesnél kellemesebb benyomások sokaságát. Mentségemre egy ókori történetet szeretnék elmesélni.
Körbenéztem, szüreteltem a bátorító mosolyokat.
- Történt ugyanis, hogy egy római cirkuszban a szolgálatos áldozat odaintette magához a farkaséhes oroszlánt, súgott valamit a fülébe, mire a fenevad, a közönség legnagyobb meglepetésére, farkát lábai közé vonva, kioldalgott az arénából.
- Áruld el nekem, mit súgtál az oroszlán fülébe? - kérdezte a császár, miután a közvélemény nyomására megkegyelmezett a rabszolga életének.
- Csupán arra emlékeztettem, hogy ha megesz, akkor neki kell a tósztot mondania!
Ezzel Gunilla felé emeltem a poharam. - Tack för maten!
Utolsó kommentek