Az első Szakács Európai Bajnokság előestéjén érkeztem Stavangerbe. Éppen a „Stavanger Forum” elnevezésű épületkomplexum főterét övező hodályokat próbáltam azonosítani, amikor fekete pincéröltöny lebegő szárnyaira lettem figyelmes. Viselője, egy nyílt tekintetű, vörös szeplős srác, sietős léptekkel tartott felém, majd néhány centiméterrel előttem lefékezett. A nyakában lógó névkártyáján – erről mindig a világháborús dögcédula elnevezés ugrik be – láttam, hogy Matijának hívják, és ő a horvát séf. A tört angolsággal és elfúló lélegzettel előadott kérdésözönből kiderült, hogy a beígért norvég összekötője nem válaszol a hívására, így nem tudja azt, hogy hol kell átvennie a séfzakót, a felszerelése hiányos, és sürgősen kellene egy vágódeszka…
Megnyugtattam, hogy Norvégia nem éppen az agresszív kismalac hazája, itt rend a lelke mindennek. Javasoltam, hogy lokalizáljuk együtt a főbb helyszíneket. Jobb választása nem lévén, Matija szaporán szuszogva követett. Keresgélés közben elmondta, hogy a nagyanyja nagykanizsai. Aránylag rövid idő alatt sikerült eligazítanom. Elbúcsúztunk, és sok szerencsét kívántam neki. Tipikus gulyáságyú töltelék. Őérte senki sem fog sírni, óvni, reklamálni. Annyira egyedül volt, hogy kapásból megelőlegeztem neki az utolsó helyet.
Az esti napfényben úszó tér tele volt kelet-európaiakkal és hangosan vitatkozó spanyol szurkolókkal. A dobogós helyek várományosainak, a skandinávoknak és a franciáknak nyomuk sem volt.
Másnap reggel nyolckor alig lézengtek a három-négyszáz lelket befogadó nézőtéren. Jobban mondva, senki sem volt.
Az elsőnek kezdő Kovács Sándor balról az első fülkében rendezgette a nagyon szimpatikus Pap Zoltán commissal a részben magával hozott, részben a szálloda szakácsától kölcsönzött felszerelését. Pontban nyolckor elindult a falióra, és Sándorék nekifogtak szakácséletük eddigi legnagyobb feladatának.
Kovács Sándor
Sorban benépesültek a fülkék. Negyedóra múlva a finn, újabb tizenöt perc múlva pedig az újdonsült ismerősöm, Matija fogott neki az ötórás versenymunkának.
Utolsónak a brit szakács órája indult el.
Két fényképezés között magyar szó ütötte meg a fülemet. Attól fogva négy lelkes magyar és három piros-fehér-zöld zászló társaságában folytattam a szurkolást.
Az ünnepélyes megnyitó pontban tizenkettőkor kezdődött. Először a két zsűrit, majd a díszvendégeket mutatták be. A 84 éves norvég koszt-orákulum, Ingrid Espelid Hovig, és a 82 éves Paul Bocuse csillogó szemmel fogadták az ovációt.
Eyvind Hellström és Paul Bocuse
- Ez már sport – mondta többek között a megnyitó beszédében a rendezőbizottság elnöke, a norvég Eyvind Hellström.
- És üzlet – teszem hozzá. A verseny alatt ugyanis futószalagon követték egymást a norvég nyersanyagokról szóló reklámfilmek és a szponzorokkal, a termelőkkel, a szállítókkal, a kereskedőkkel és a politikusokkal készült TV-interjúk.
Egy órakor megszólalt a gong, és a pincér szerepét vállaló norvég szakácsok kihozták a hal-zsűri tagjainak és a díszvendégeknek Kovács Sándor halas tálát. ”Pali bácsi”, vagy nagyon éhes volt, vagy pedig a lazac volt nagyon finom, mind megette a Sándor főztjét, és úgy nézett körül, mint aki kenyeret keres, hogy kitörölje vele a tányérját.
Közel másfélórás várakozás után a hús zsűri is szóhoz, azaz ételhez jutott.
Fél négyre az utolsó tál is kikerült a konyhából.
Eltettem a kamerát, és elbúcsúztam a szurkolótársaktól. Az épület mögötti betonkerítéshez támaszkodva Matija cigarettázott. Úgy nézett ki mint egy rakás szerencsétlenség. Nem sült meg a báránya. Azzal vigasztaltam, hogy manapság a rozéra sült a divat. - De nem a túl rozéra - ingatta búsan a fejét.
Másnap reggel minden kezdődött elölről. A délelőttöt szabad programmal töltötték a zsűritagok.
Délután megint helyet foglaltak a fülkék előtt, hogy újabb megpróbáltatásoknak tegyék ki a sokat próbált és kiállt ízlelő gumóikat.
Kreil Vilmos, a magyar zsűritag
Az öt órára tervezett eredményhirdetést harsogó rockzene vezette be. A nagyrészt norvég és észt szurkolókból áll közönség kereplőkkel, dudákkal és vastapssal tercelt hozzá. Először a nemzeti zászlókkal felszerelt csapatok vonultak be.
Legalább félórába telt, amíg bemutatták a jelenlevő eminens személyiségeket, köztük a korábbi nyertesekből megalakult Bocuse d’Or Akadémia norvég és francia tagjait.
A legjobb halas és húsos tányérért járó külön- vagy inkább vigaszdíjat, amit a hagyomány szerint a dobogóról éppen hogy lemaradt versenyző(k) kapja, a francia Philippe Mille vitte el. A mellettem álló norvég fotós valamit tudhatott, mert állandóan a színpad szélén, félárnyékban álló norvég versenyzőt fotózta.
Philippe Mille
Először a harmadik helyezett svédeket szólították. Az Oslói Bagattelle-ben, Eyvind Hellström keze alatt dolgozó Jonas Lundgren arcára írt mély csalódást nem lehetett félreérteni.
A második helyezett dánok már elégedetten mosolyogtak. Az utolsó boríték tartalmától a közönség extázisba jött, a norvég fotós nagy igyekezetében a lábamon állva csattogtatta a gépét.
A 28 éves Geir Skeie nem remélhetett jobb születésnapi ajándékot
Paul Bocuse és Geir Skeie
Az örömmámorban alig lehetett hallani a további sorrendet. Az észtek eszeveszett dudálásba kezdtek, és hiába próbáltam, igéztem, nem hallottam a Hungaryt. Aztán megjelent a képernyőn a táblázat.
Elsősorban az étel ízét bíráljuk – mondta egy interjúban Bent Stiansen, a norvég zsűri elnök, aki hajdanán az első Bocuse-aranyat szerezte Norvégiának.
Bent Stiansen
Ezen csak mosolyogni lehet. A norvég kedvelt íze még a svédnek is idegen, hát még az orosznak, a máltainak vagy az olasznak? Húsz nemzetnek még távolról sem hasonlít az ízlése. Akkor meg mi marad a ”szem, száj ingeréből”? A ”mindent a szemnek!”. Ezért fontosabb szerintem a kinézet az íznél.
A győztes norvég
a 16. helyezett magyar
és a 20. horvát ”báránytála”.
A gondosan kiszemelt, stratégiai intézményekben iskoláztatott, neves éttermekben gyakorlatozó fiatal séfek mögött nemzeti szövetségek, szponzorok hada, személyi coachok és mentorok valóságos csapata áll.
A norvégok mindent beleadtak. Stavangerbe cipelték a médiát, a norvég mezőgazdasági minisztert, valamint számos norvég és francia celebritást. A vendégeket etették-itatták, elcipelték a termelőkhöz, a záró banketten pedig a Norvég Szimfonikusok játszottak. A feltételezhetően óriási költségek féken tartására 150 önkéntest vontak be, akik jól-rosszul, de zokszó nélkül végezték a munkájukat.
* Az utolsó három kép sajtókép (pressbild).
Utolsó kommentek