A Zenetörténeti múzeum fapadlós dísztermében félhomály, a diszkréten megvilágított pódiumon fekete zongora. A színfalak mögül fekete estélyibe öltözött hölgy lépett elő. Tétova taps után a nézőtér elcsendesedett.
A hatásszünet alatt a mennyezetre szerelt akusztikai elemeket tanulmányoztam. Lóri bácsi, középiskolás zenetanárom jutott eszembe, aki a proletárdiktatúra alatt a hangversenytermek pocsék akusztikájáról mesélt nekünk. Mint kiderült, az estélyi ruhák nélkül a nézőtér székei alatt szabadon terjedt a hang.
Töprengésemből cincogás riasztott fel. Az első sorban ülő, ronda kalapot viselő hölgy táskájából előkerülő mobiltelefon vidáman harsogta a torreádor indulót. A zongorista szúrós tekintetet vetett a félhomályba. A kalapos kétségbeesetten nyomogatta a gombokat, de Bizet bikája nem hagyta magát. Nem volt más hátra, mint megvető pillantásoktól követve elhagyni a termet.
A művésznő hol hajlongva simogatta, hol pedig ültéből felpattanva csapkodta a billentyűket. Haja kibomlott, hosszú tincsek ostorozták a billentyűk fölötti légteret. A kottaforgató alig győzte követni. Amikor beadta a mattot, kitört az ováció. A mellettem ülő vörösre tapsolta a tenyerét.
A kalapos közben kinyírta a bikát, és lehajtott fejjel tört utat a színpad felé igyekvő gratulálók között.
(Az illusztrációt AI-vel készítettem.)
Utolsó kommentek