Negyven évvel ezelőtt minden az emberért volt. Mégpedig azért az emberért, akit a népe egyszerűen csak „az Elvtársnak” nevezett.
Elena és Nicolae Ceausescu (Sajtófotó az 1980-as évekből.)
A rádió és a televízió az Elvtárs nyilvános szerepléseinek szentelte a híradót. A több órás beszédek alatt az Elvtárs fáradhatatlanul lengette a karját. Minden egyes mondatát ütemes taps és hurrázás követte.
Az elnöki pár éjjelt nappá téve fáradozott az életkörülményeink javításán. A határtalan gondoskodásnak köszönhetően megszűntek a kövér emberek, a koleszterin eltűnt, helyét az adrenalin vette át. Akadtak persze imperialista gondolatoktól megfertőzött elégedetlenkedők, akik rágalmakat terjesztettek a hőn szeretett vezető-párosról. Ezekre lecsaptak a nép szürkeruhás, nyíltan titkos szolgái.
Mindenhez értő Elvtársunk mindenhova ellátogatott. A kutatóintézetünk sem kerülhette el a sorsát. Három hónappal azelőtt kivezényeltek az udvarra, talicskáztuk a földet, vetettük a speciális fűmagokat. Az ügyesebbek a kerítést festették, és zöld lakkal fújták be a frissen öntött aszfaltba szúrt fenyőfákat. Az előcsarnokban kiállítást rendeztünk, középpontjában az Elvtársnő összes dél-kelet ázsiai nyelvre lefordított szakkönyvével
A várva várt napon fényesebben ragyogott a nap, a közeli folyóban vidáman locsogott, hömpölygött a víz. Rendes körülmények között jó, ha egy dézsányi víz próbált utat találni a fehérre száradt meder repedéseiben. A környező házak teraszai telis-tele voltak virágokkal, a közeli élelmiszerbolt kirakatában régen nem látott finomságok sorakoztak. Szóval mesésnek indult a nap.
Az Intézetbe nem engedtek be, hanem a főkapuhoz vezető sétány két oldalán sorakozó díszszázad mögé tereltek. Álldogáltunk, hunyorogtunk a szuronyokon megcsillanó napsugaraktól. A lépcsőn úttörők álltak, a párttitkár az igazgatóval beszélgetett, időnként megvakarta az oltása helyét. Hozzá kellett volna szoknia, hiszen minden pártkonferencia alkalmával belenyomták a szérumot a résztvevőkbe. Az emeleti ablakban felbukkant a lepecsételt elnöki budi tisztaságáért felelős orvos. Készen álltunk a fogadásra.
Az Elvtársék katonai dzsippen érkeztek. Meglepett, hogy milyen kicsik, töpörödöttek voltak. A század kihúzta magát, és a hátunk mögötti bokorba rejtett hangszóróból harsogó hurrázás töltötte meg a hangteret. Az Elvtárs fáradtan tisztelgett, és szapora léptekkel az épület felé indult. A kísérők egymás lábára taposva követték.
Tíz perc múlva sürgés-forgás jelei mutatkoztak, és az elnöki pár megint előttünk állt. A század tisztelgett, a bokor ordítozott, az Elvtársnő ásított. Mariska nénit még idejében elkapták, amint kezében egy borítékkal előrevetette magát. Az a hír járta, hogy azok a kérések, amelyek az Elvtárs tudomására jutottak, soron kívül kerülnek elintézésre. Ha túl sok levél kézbesült, akkor repült a megyei párttitkár. Érdemes volt próbálkozni.
Burr-burr, és az illusztris látogatók eltűntek a láthatáron. A virágokat visszavitték a kertészetbe, és teherautóra rakták az élelmiszerbolt kirakatából az árut. Bementem az Intézetbe, feltéptem a pecsétet, és felavattam az elnöki budit.
Utolsó kommentek