Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy hatalmasnak nem mondható erdő. Egy szép tavaszi napon váratlan incidens kavarta fel az addig békésen szálló digitális virágport: az erdőlakók közösségi Facebook-vitafórumán Dörmögi Dömötör lerókázta Csalavári Csalavért. A két pártra szakadt kommentálók egyre élesedő konfliktusának megoldása érdekében békéltető zoom-gyűlést hívtak össze.
A Dömötört védők Csalavér sötét múltjáról tettek tanúbizonyságot.
– Engem megszívatott a sajttal – károgta a holló.
– Nekem lapostányérban tálalta a levest – kelepelte Kele.
– Mese habbal! – sipította a Csalavérrel szimpatizáló vörösbegy. – Dömötör gyakoroljon önkritikát!
– Miért? Talán nincs igaza? – motyogta Tapsi, akit a kirekesztő megjegyzéséért az ülést vezető Uhu azonnali hatállyal kizárt a további tárgyalásokról.
– Inkább arról meséljen Dömötör, hogy hányszor kapták rajta mancsával a mézes bödönben – mondta gúnyosan a farkas. – És ha már itt tartunk, követelem, hogy tiltsák be az ordas jelző használatát.
– Engem meg ne disznózzanak! – röffentette egy serteruhás.
– Ti beszéltek becsületsértésről? – csörgött a szarka. – Engem Rossini letolvajozott az operájában.
Mancsok emelkedtek a magasba.
Ki tudja, hány sérelemre derült volna fény, ha a technikában járatlan Uhu nem nyom rossz gombot, amitől az erdőlakók gyűlése véget ért.
Ha Uhunak több esze lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Utolsó kommentek