Arnolddal a stockholmi központi könyvtárban találkoztam. Messziről intett a kezében tartott könyvvel.
Amióta nyugdíjba ment, szabadidő milliomosként a könyveket és az újságokat bújja, és minden híradót megnéz. Nem csoda, hogy tele van véleménnyel, amit kérve-kéretlenül megoszt a környezetével.
- Emlékszel a vegyész kollégánkra, aki azt állította magáról, hogy szabad szemmel látja az atomokat? – Arnold szereti felvezetni a történeteit. - Amíg egy szép nap végleg bezsongott, és zárt osztályra került.
- Hogyne emlékeznék. És arra a havasi emberre is, aki a fehér abroszt kapirgálta - mondtam. - Nadragulyát evett, szomorú szemű felesége szerint a tavalyi havat választotta el az ideitől.
Arnold nem hagyta kizökkenteni magát a gondolatmenetéből. Lapozott a Thunberg családról szóló könyvben, míg a keresett részhez ért.
"Szívből jött jelenetek"
- Ezt hallgasd meg: „A lányom azon kevesek közé tartozott, akik szabad szemmel látták a szén-dioxidunkat. Látta, ahogy az üvegházhatású gázok kiáramlottak a kéményeinkből, felszálltak a szél szárnyán, és a légkört egy gigantikus, láthatatlan szemétdombbá változtatták.”
- Biztos metaforának szánta az író - csitítottam. - A hülye is tudja, hogy a szén-dioxid színtelen.
- Vannak akik szabad szemmel látják a szén-dioxidot? - fortyogott Arnold. - Az neked metafora?
- Halkabban az Isten szerelméért. Amiért nyugdíjasok vagyunk, még nem biztos, hogy kockázat nélkül járathatjuk a szánk.
Arnold nyugodtabb hangon folytatta.
- Igazad van, manapság nem tesznek különbséget a verbális és a tényleges inzultus között.
- Nem kell elkeseredni, a világ megy előre - vígasztaltam Arnoldot. - Apropó, hallottál a szenet hidrogénnel helyettesítő, „zöld” acélgyártásról?
- Az is megér egy misét – vigyorodott el Arnold. - Csak nehogy Hindenburg művek legyen a neve – kiáltotta utánam.
Utolsó kommentek