A makro objektívvel felszerelt A51-es "mobilkamerámat" a közeli erdőszélen álló hangyaboly lakóin próbáltam ki.
A sarlóra emlékeztető csáprágójukat mutogató „lák” - ahogy annak idején a kétéves kisfiam nevezte a hangyákat - gyanakodva figyelték az eget eltakaró óriást.
A kisfiam sokáig nagyság szerint osztályozta az állatokat. Ha hangyák masíroztak a konyha padlóján, vagy darázs szállt a limonádés pohár szélére akkor lá-t, ha pedig veréb csipegette a terítőre hullott morzsákat, akkor lö-t kiáltott. A négylábúak, mint Muki, az utca kutyája és a sóderrel megrakott szekeret húzó nyugdíjas gebe épp úgy ”lölö” volt, mint az oroszlán a TV-ben vagy a sárkány a képeskönyvben. Úgy tűnt, hogy a fejlődése megreked a „lázás” és a „lőzés” szintjén.
Egy forró nyári délután a szomszéd cukorkagyár fölött sötét felhők jelentek meg. Az ablakot becsuktuk, a pincében téglákra állítottuk a szúrágta, régi bútorokat, és lavórokkal felfegyverkezve vártuk a felhőszakadást. Az első esőcseppektől sajátos illat keveredett a levegőbe. A záporszagot jeges fuvallat követte, aztán eleredt az eső. Hajlongtak a fák, hunyászkodtak a büszke rózsák, az ablakpárkányon dobszólót vertek a cseresznye nagyságú jégdarabok.
Az ereszcsurgás elhalkult, ölbe vettem a kisfiamat, és kimentem felbecsülni a kárt. A kerítés melletti bokrok lehajlott ágait óvatosan félrehajtva szemléltem a jég pusztítását. – Lá! - kiáltotta a kisfiam. – Hangja sírósra váltott. – Lá, lá!
A bokor leveleire menekült vöröshangyák mintha csak arra vártak volna, hogy az első kézügybe eső ellenségen kitöltsék a bosszújukat.
Aznap hallottam utoljára lázni és lőzni a kisfiamat.
Utolsó kommentek